Az előadásban sok kifejezést, diagnózist mondott a jelenkorról. Jobb vagy rosszabb most gyereknek lenni, mint régen?
Erre nehéz egyértelmű választ adni, hiszen ma sok minden jobb és kedvezőbb, mint például 100 évvel ezelőtt. Fejlődött a tudomány, jobb az orvosi ellátás, magasabb az átlag életszínvonal, hosszabb a várható élettartam. De más oldalról ma olyan problémákkal kell szembenéznünk, amikkel azelőtt sohasem találkoztunk. Ezt a tényt az is nehezíti, hogy a magyar nép transzgenerációs traumákon esett át, amelynek érzelmi és biológiai hatásait bizonyíthatóan magunkban hordozzuk.
Az őseink által megélt traumák kihathatnak a mi életünkre is? Ha igen, hogyan?
Egyrészt minden eseménynek vannak rövidebb vagy hosszabb kihatásai, gondoljunk például a háborút túlélőkre, amikor mindent elölről kellett kezdeni, az alapvető életben maradásért küzdöttek és gyászoltak. A gyermekeik ebből a küzdelemből még a saját bőrükön is sok mindent tapasztaltak, amit tudat alatt vagy tudatosan készülve egy újabb traumára, továbbadtak a saját gyermekeiknek is. A történelmünkben az ilyen nehéz eseményekből többször is kijutott az őseinknek. De van erre biokémiai bizonyíték is. Létezik az úgynevezett telomer, a DNS egy alkotóeleme, amelynek hossza bizonyos behatások hatására képes módosulni képes. Ez egy genetikai módosulás, amit tovább örökítünk, ezen keresztül „csúsznak át” generációkról-generációkra a traumák is. Holokauszt túlélők gyermekeinél is kimutatható volt a módosulás trauma hatására. Jung is foglalkozott már ezzel a jelenséggel, ő még szociális és kollektív identitásként jellemezte ezen tartalmakat, ma ebben a témakörben nemzeti identitásnak hívjuk. Sok kísérlet bizonyítja ennek létezését, az egyik legbeszédesebb a magyar népmesékre való reakció. Azok a gyerekek is reagálnak annak szimbólumaira, akiknek már a felmenőik sem az anyaországban éltek és talán nem is találkoztak ezekkel a mesékkel. Mégis „sejtszinten” rezonálnak a látottakra, szimbólumok által. De hozhatnám példának a holokauszt túlélők leszármazottjainak szorongását, ami szintén egy felmenő által megélt borzalom okozta génváltozás hatása. Jó lenne erre vonatkozóan átfogó kutatást végezni. Bizonyítékaink vannak a szimbólumok megjelenésére álomelemzésekből, valláspszichológiai leírásokból, hipnózis vagy meditációs folyamatokból, ahol kiderült, hogy a spiritualitás – ami több, mint vallásosság – az identitásmag fontos része.
Van erre megoldás vagy feloldás?
Szakmailagúgy nevezzük, hogy neutralizálni kell a traumát, ha valakinél ez kiderül. Lehet csökkenteni a nem kívánt hatásokat, de meg nem történtté nem tehetjük. A feldolgozás lehetőséget ad a megküzdésre, e nélkül elhatalmasodhat.
Visszatérve a fő gondolathoz, van egy alapjaiban nehezebb nemzeti identitásemlékünk, amire rájönnek a mai kor újabb kihívásai is. Mit lehet itt megnevezni?
Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok negatív esemény érte az európai embert, sőt, igazából az egész világot. 2-3 komoly világválságot, egy nagyon régen nem látott pandémiás élethelyzetet, a szomszédunkban kitört háborút és most újabb – igaz nem a közvetlen szomszédunkban, de érzésre már határok nélküli – háborús időket éltünk meg. Mindezt 15 éven belül. A biztonságérzetünket folyamatosan rombolja egy komoly küzdést igénylő kihívás, amelyre sokszor nincs is közvetlen ráhatásunk, tehát kitettnek érezzük magunkat ezekben az élethelyzetekben. És emellett fejlődött fel az a „szép új világ”, amire aztán fel sem lehetett készülni: az internetes virtuális világ, amely minden fronton veszélyes arra, ami bennünk emberi. A multiválságok korában egyszerre vannak jelen a krízishelyzetek, amelyekre a rugalmas gyermeki ideg- és érzelmi rendszer akár negatívan is reagálhat és tartós károsodást szenvedhet
Az internet Ön szerint áldás vagy átok a mai gyerekek számára?
Természetesen vannak nagyon jó oldalai az internet használatának. Gondoljunk arra, ha egy családtag külföldön dolgozik, mennyivel egyszerűbb a kapcsolatot tartani vele, nem maradunk ki egymás életéből! Ha valamilyen információra van szükségünk, amire régen csak könyvtárban lehetett rákeresni, ma pár kattintással megtalálhatjuk a választ. De pont itt van az egyik veszélyforrás is, hogy iszonyú sok inger ér mindannyiunkat, amelyek közül sem tartalmilag, sem minőségileg nem tudunk megfelelően szelektálni, még mi, felnőttek sem. Egy fejlődésben lévő idegrendszert, ami még képlékeny, éretlen, nagyon megviseli a bezúduló ingertömeg. Ráadásul a racionális döntésekért felelős frontális lebeny 22-25 éves kor előtt nincs is olyan állapotban, hogy ennyi mindent értelmezzen és levonja a helyes következtetést.
Mi következik ebből?
Többféle személyiségzavar. Nagyon magas az ingersebesség, nincs a kommunikációnak eleje és vége, nincsenek valós határok sem, gyakorlatilag egész nap pörgetik a fiatalok az online tereket, nincs az idegrendszernek pihenő, feldolgozó ideje. Totális függőség, szorongás, manipulálható, bizonyos értelemben magányos személyiségek nőnek fel a szemünk előtt. Azért említem rögtön a személyiségzavart, mert úgy látom, a multiválság pszichológiai értelemben abban áll, hogy a személyiség korai fejlődésű legbelső magja repedezett, szétesett, amelyre a külső burkokat – akár küzdést, védőrendszert – nem lehet ráépíteni. A kötődésmentesség, a generációs szakadék tágulása és a digitális tér instabil személyiségmagot eredményez. Tíz év alatt 13 %-kal nőtt a felnőtt lakosságban a mentális problémákkal küzdők száma. Nem beszélve arról, hogy döbbenetesen nőtt a digitális autizmusban és érzelmi zavarban szenvedők száma a gyermekek és fiatalok között.
Ez miben különbözik a klasszikus autizmustól?
Abban, hogy ez nem veleszületett, hanem szerzett probléma. Túl sok időt töltenek a gyerekek a képernyők előtt, a szociális kapcsolataik nem fejlődnek kellőképpen, nem tudják, hogyan kell hozzászólni, beszélgetni, együttérezni másokkal, érzelmi deficittel küzdenek és azt sem tanulják meg, hogyan kell kötődni. A normális élethez szükséges idegi huzalozások a két agyfélteke között nem mennek végbe, védőpajzs nélküli, sérülékeny zombi gyerekekké válnak. Az ilyen gyerekeket pedig minden szinten ki lehet használni – és ahogy tapasztaljuk is -, a hatalmi erők világszinten igyekeznek mindent megtenni, hogy a „mentális terrorizmus” eszközeivel leigázzák az elmét, először egyénileg, aztán társadalmi szinten is próbálják lerombolni azt a keretrendszert, ami mentén ez idáig gondolkod(t)unk!
Tud erre konkrét példát is hozni vagy most ezt általánosságban érti?
A gyerekekre ömlenek a nem számukra szóló tartalmak, korlátozások nélkül. A szülők sokszor nem is tudják és nem azért, mert nem törődnek a kicsikkel, hanem mert nem gondolják, hogy egy ártalmatlannak tűnő mese is tele van szexuális, sőt, torzult szexuális tartalmakkal. Ez a témakör ilyen módon nem az óvodás korosztályra tartozik, hiszen az érzelmi és szociális érettség még nem teszi lehetővé a szimbolikus gondolkodás ilyen magas fokát. Azt is látjuk, hogy a különböző politikai, pénzorientált hatalmak sajnos a tudományos társaságokat is bevonják motiváció folytán ezekbe a játszmákba. Korábban a nagy port felkavaró LMBTQ jelenségről azt a hírt akarták elterjeszteni, hogy kutatások során megtalálták a homoszexuális orientáltságért felelős gént. Csak azt már „elfelejtették” lehozni, hogy ez a feltevés nem igazolódott be és ugyanaz a kutató jelentette, hogy mégsem talált rá a keresett allélra. Ma annyit tudunk, hogy genetikai alapon nem lehet bizonyítani, hogy valaki milyen szexuális irányultságú. A választ máshol kell keresni és kell is, mert az viszont tény, hogy azok a klinikumban megjelent páciensek, akiknek a szexuális orientáltságuk LMBTQ-val összefüggésben van, azok közül nagyon magas számban figyelhetőek meg az egyéb mentális személyiségzavarok is. De ez csak egy szelete az egésznek.
Tudunk valamit tenni, hogy csökkentsük, lassítsuk a negatív változásokat? Van még eszköz a kezünkben?
A legeslegfontosabb a biztonságos kötődés kialakítása a gyermekeinkben. A következetes, szeretetteljes légkör, a nem ráhagyó nevelési stílus, hanem a meghatározott keretek és szabályrendszerek felállítása, ahol a gyermekek biztonságban bontogathatják a szárnyaikat, kiélhetik a kreativitásukat, levezethetik a feszültséget és megtanulhatják a krízishelyzetek feldolgozását. A szabályokról és érzelmekről beszélgetni kell. Az empátia és érzelmi intelligencia fejlesztése a legnagyobb kulcs a kezünkben amellett, hogy a digitális teret korlátozni létfeltétel mennyiségi és minőségi szempontok alapján is.
GDL
