A képnél nincs erősebb üzenet – Interjú ifj. Vitray Tamással

Május utolsó hétvégéjén zajlott Gödöllőn a Kék Bolygó Alapítvány által meghirdetett és szervezett VIII. Nemzetközi Természet- és Környezetvédelmi Fesztivál, az ország egyik legnagyobb fenntarthatósági közönségprogramja. A rangos tematikus filmes seregszemle nemzetközi szekciójának háromtagú zsűrijében feltűnt egy ismerős név is. Vitray Tamásról talán sokaknak a televíziós műsorok és legendás sportközvetítések ugranak be. Mi azonban a neves operatőrt, biológust, szakírót, a National Geographic magyarországi főszerkesztőjét köszönthettük.

Előny vagy teher egy országosan ismert és elismert személy fiaként érvényesülni?

Ez is, az is. De igyekszem most már önerőből és saját jogon létezni és dolgozni. Így, hatvan felett már ideje.

Valamiféle megfontolásból választotta a média édesapjától eltérő ágait?

Nem. Óvodás koromban még aligha foglalkoztam ennek a mögötteseivel, de már akkor is csak állatokat gyűjtögettem és bámultam. Biológiai érdeklődésem egyértelműen valamiféle belső indíttatásból származott.

Volt azért ebben esetleg atyai ösztönzés is?

Nem, a szüleim mindig hagyták, hogy a saját utamat járjam. A nagyapám volt az egyetlen, akinek ornitológusként köze lehetett volna ehhez, de ő akkor már sajnos nem élt.

Milyen minőségében hívták meg a zsűribe? Az operatőri vagy a főszerkesztői vénája kell inkább a szakmai munkához?

Arra tudok válaszolni, hogy melyiket érzem erősebbnek. Arra kevésbé, hogy miért kértek fel. A National Geographic magazinnál képpel és szöveggel is dolgozom, a kettő együtt tud a legjobban működni. De azért számomra a kép még mindig elsődleges.

ifj. Vitray Tamás

Mondhatni, már rutinosnak számít a különböző versenyek zsűrizésében. Ez a szakmai fejlődésének tudható be vagy már inkább a tapasztalatát próbálja átadni?

Ezen még nem gondolkodtam soha. Nekem az a mániám, hogy a jó kép megtalálja a maga útját, és ha ebben tudok segíteni, akkor boldog vagyok. A képnél nincs erősebb üzenet.

Miként lehet 106 ország 1374 filmjét szemlézni egy ilyen alkalomra?

Sehogy. Van egy előzsűri, amely válogat és szűr. Nem kevés film marad fenn a rostán, annak végignézése már a zsűritagok dolga. Nehéz, de kategóriák természetesen vannak. Most éppenséggel az történt, hogy nekem és Szalay Péter zsűritársamnak nagy kedvencünk lett egy nagyon kis költségvetésű, egyszemélyes, láthatóan nem professzionális eszközökkel készített film. Talán az egyik legerősebb film, mindketten így éreztük. Lám, nem feltétlenül a profi háttér, és nem is a döbbenetes eszközpark és polírozott látványvilág a fontos.

Mit mond Önnek és a társadalomnak ez a fesztivál?

Nekem azt mondja, hogy amennyire csak tudom, képviselnem kell, segítenem kell átvinni az üzeneteket, mert ez az évtized sorsdöntő ebből a szempontból. Remélem, eddig sem mondtunk semmit hiába. Tudjuk, hiszen adatok is bizonyítják: rossz irányba tartunk. De kevés csupán elmondani és megmutatni. Rá kellene találnunk valami olyan mechanizmusra, amellyel még közelebb lehet juttatni ezeket az üzenetet az emberekhez, hogy ne legyen többé kérdés az egyéni lét és a nagy egész viszonya.

A NatGeo főszerkesztői munkáján túl mikor találkozhatunk legközelebb Önnel, mi lesz a következő nyilvános szereplése?

Ugyan nem szereplés, de ahogy eddig, úgy ősztől újra tanítok majd külföldi egyetemi hallgatókat vizuális és operatőri ismeretekre a Metropolitan Egyetemen, ezt nagyon élvezem. Ott is azzal a problémával találkozom újra meg újra, hogy miként lehet átadni a kép szeretetét azoknak, akik nem feltétlenül szakmabeliek még. A nyáron pedig végig a magazinnal foglalkozom.

Hogy tetszik önnek ez a rendezvény és a miliője, a történelmi kastély?

Ebből az alkalomból is már többször jártam itt a korábbi években. Nem kell mondanom: lélegzetelállítóan szép ez a hely. Nekem különösen kedves látvány, hogy amikor kint vagyok az utolsó napon – amely a gyermeknap is egyben -, mindenfelé családokat látok gyerekekkel. Tehát pontosan azokat az arcocskákat látom, akikben még nagyon reménykedem.