Mikor kezdődött a kapcsolata Gödöllővel?
Kisgyermek koromban, de csak 1970-ben jöttünk a városba. Húszas éveim elején, a művelődési ház igazgatója lettem, tanítói diplomával. Többek között azt a feladatot kaptam, hogy élesszem újjá Gödöllő művésztelepét. Ez életem egyik legmeghatározóbb élménye. Remseyék, Kampis Antal, Dékán Antal és Winkler Nándor „munkatársa” lehettem. A Remsey házban zsíros kenyér és egy üveg bor mellett kezdtük el a munkát ősszel, de májusban már a kiállítás megnyitóját tartottuk a járási hivatal nagytermében.
Hogy alakult az első év?
Sikeres lett a kiállítás, és ezzel a munkával bontott zászlót az, ami most van. A Nagy Sándor-házban „továbbképző-szakkör” jelleggel kezdődött minden, a fiatalok pedig nagy iramban fejlődtek a Remsey testvérek kezei alatt.
Berobbant Gödöllő életébe?
Teljes erőmmel részt vettem a város kulturális életében. Évente megrendeztük az említett kiállítást és sok jó dolog történt a művelődési házban. Négy évig tartott, több sikeres rendezvénnyel és nagy nevekkel. A kis motorom is főszereplővé vált, mert azzal jártam a várost utcáról utcára, hogy mindent megtapasztaljak. Látogattam az iskolákat, az óvodákat, az üzemeket, így gyorsan megismertek. Szellemi irányítóm, világnézeti formálóm volt a Remsey család. Sokat beszélgettem Remsey Jenővel, aki a gödöllői művésztelep, a magyar szecesszió központi iskola egyik alapítója.
A kastélyt nem lehetett bekapcsolni a vérkeringésbe?
Nem volt egyszerű az akkori időszak miatt, de fél évszázada éppen ott indítottuk el a „GÖDÖLLŐI TAVASZ” című rendezvényt. Torma Gabriella zongoraművész és Kresz Albert fotóművész szakmai tanácsadók voltak. Olyan hírességek léptek fel, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Schiffer András.
Sikeres négy év után miért nem folytatta a munkát?
Mert „hívott” az új, Légszesz úti iskola. Zenetanárként nagy lendülettel vágtam bele a munkába. Szép dolgokat csináltunk, kiemelném a „Május szólít, mondjunk dalt!” nevű programot. Ebbe szinte minden óvodát és iskolát be tudtunk vonni, összekapcsolva az intézményeket. Boldog vagyok, hogy egy új iskolának hagyományt tudtam teremteni, de a sport tagozattal eltűntek ezek a dolgok, ezért egy kicsit el is ment a kedvem.
Olyannyira, hogy hátat fordított a közszolgálatnak…
1984-ben Münchenbe mentem zongoristának, ezzel hosszú időre kiléptem a város vérkeringéséből. Persze rendszeresen hazajártam, de 25 évig csak vendég voltam Gödöllőn. Sok országban dolgoztam – óceánjáró hajókon is -, de legtovább Svájcban. Nagyon sokat tapasztaltam, tanultam, sok nép zenéjét megismertem. Írtam zenei tankönyveket, melyek közül az egyiket (Musikmesse Frankfurt) itt mutattuk be Ildikó lányommal.
Gondolom, hazatérése után, egy nemzetközi karriert is befutott szakemberért kapkodott a város.
A Csillaghúr zenekarom által kapcsolatba kerültem nagyjából húsz, gyerekeknek zenélő együttessel, és Gödöllőre hoztam volna egy gyerekzenekari fesztivált. Felkerestem városunk polgármesterét és a Művészetek Háza vezetőjét, de teljes volt az elutasítottság. A zenekarok ingyen vállalták volna, így a belépődíjakkal, a programokhoz kapcsolódó bérleti díjakkal, komoly bevétele lett volna a rendezvénynek. Országos hírű zenei eseményt terveztünk, ráadásul minden évben. Ekkor tapasztaltam meg, hogy aki nem tartozik a város kulturális életének irányítói „holdudvarába”, az nincs is. A zenekar ettől függetlenül sikeres műsorokat adott és fellépett többek között a Kaláka fesztiválon, a Szigetfesztiválon, a „Gyermeksziget” programon és a Millenáris Parkban többször is. Később egyszer még bementem a MUZA-ba, mert szerettünk volna bekapcsolódni a város életébe. Az akkori (és jelenlegi) igazgató nem tartott ránk igényt. Végül kegyeskedtek töltelékként berakni a sörfesztivál egyik betétműsorába, de a programfüzetbe már nem, mondván: „annak is örüljek, hogy egyáltalán felléphetünk”. Ezek után büszke jász emberként azonnal töröltettem magunkat a műsorból. Ezzel eldőlt, hogy Gödöllőről is töröltük a zenekart és magamat. Nekünk, népművelőknek régen a tehetségeket kötelességünk volt segíteni, de úgy látom, hogy a város kulturális irányítói nem így állnak a kérdéshez. Sajnos motiváció hiányában nagyon passzív vagyok a jelenlegi vezetéshez, pedig sokkal többet szerettem volna tenni Gödöllőért.
Van Önben sértettség?
Miért lenne? Ha nincs szükség a szolgálatomra, akkor elfogadom, nekem így is teljes az életem. A lányommal 10 év alatt több mint ezer író-olvasó találkozó van a hátunk mögött – határainkon innen és túl. Régóta ismerem a polgármestert, ismerem a családját, ismertem szüleit is, sokáig egy utcában laktunk. Az utóbbi évek politikai pálfordulását nem tudom követni. Azt kérdezem: hogy ülhet azok utódaival egy asztalhoz, akik az édesapját – aki nemzetőr volt ’56-ban – a forradalom bukása után mellőzték és meghurcolták?
Nincs visszaút?
Amikor a régi művelődési ház vezetője voltam, befogadtunk minden egyes kulturális tevékenységet, a művészetben tehetséges emberekre odafigyeltünk és támogattuk őket. Ismertem a ház előző munkatársait, magasan képzett, profi népművelők voltak. Csak két név közülük: Kapuszta Katalin és Kecskés József. A ház státusza megváltozott, úgy látom, hogy csak a belépődíjas programok és a színházi előadások számítanak, zárttá vált a közművelődésre szánt épület. Nekem mindig arra hívták fel a figyelmem, hogy bővítsük a felfedezettek körét, de a jelenlegi Művészetek Házában idegenként érzem magam, mert pont a nyitott ház funkciója hiányzik. Amíg ez így van, ebbe a csoportba én nem teszem be a lábam!
