Büszkének kell lennünk erre a napra. Ma, amikor nemzetünk újra a fejlődés útját keresi egy járvánnyal, válságokkal, viszontagságokkal teli korban, ennek a napnak az emléke nagyon fontos tanulságokkal töltheti fel ünneplésünket. Ezek a tanulságok pedig az összefogás, a kitartás és a tenni akarás hegyeket megmozgató erejének és egymásnak a megbecsülése. De mi is történt pontosan ezen a jeles napon?
1848. március 15 a történelem magasságából szemlélve csupán egy egyszerű esős tavaszi nap volt. Ám iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy ezen a napon Pesten forradalom zajlott. Tudjuk, hogy Petőfi Sándor és fiatal társai – akiket márciusi ifjak néven emlegetett az utókor – a Pilvax kávéházból elindulva a Landerer nyomdához vonultak, kinyomtatták 12 pontba foglalt követeléseiket, és kiszabadították a jobbágyok sorsát szívén viselő Táncsics Mihályt.
Ezen események mindannyiunk iskolai emlékeiben szerepelnek, ám tudnunk kell azt is, hogy 1848. március 15 igazi jelentőségét nem a pesti eseménysor adja meg, hanem a várostól 180 km-re lévő pozsonyi országgyűlés tevékenysége, de még inkább a március 15-ét megelőző majd két évtizedes időszaknak, a reformkornak kiharcolt eredményei. Nem lehet és nem is szabad, március 15-ét elválasztani az ezen napot megelőző 18 esztendő küzdelmeitől. Maga Kossuth Lajos is ezt fejezte ki, amikor híres idézetében a következőket mondta március 15-ről:
„…Letétetett a szabadság talpköve, a felelős független magyar minisztérium alakítása által feltétetett az alkotmány boltozatának záróköve.”
Március 15-e a nemzet erejére, bátorságára és főként a szabadságvágyára emlékeztet bennünket. Arra az erőre, amely már sokszor bizonyította, hogy közösen bármire képesek vagyunk. Arra a bátorságra, amiről tudjuk, hogy mindig is ott volt a magyarokban. És arra a szabadságvágyra, amely a magyar nemzet sorsát a történelem során meghatározta. Ez az erő, ez a bátorság és ez a szabadságvágy az, ami ma is képessé tesz minket arra, hogy Magyarország a saját útját járja.
Erő kell ahhoz, hogy a problémáinkra saját megoldásokat találjunk. Bátorság kell ahhoz, hogy ezeket merjük alkalmazni. És szabadságvágy kell ahhoz, hogy bármilyen külső és belső nyomás ellenére ezek mellett kitartsunk. A magyar nemzet szabadságszerető és vágyó, talán éppen azért, mert a történelem során kevés jutott nekünk belőle. Ahogyan 1848/49-ben elutasították hőseink a függőséget, ugyanúgy kell tennünk ma is, legyen szó akár politikai, gazdasági vagy pénzügyi függőségről. A 48/49-es hőseink is hittek abban, hogy Magyarország meg tud állni a saját lábán. Hittek abban, hogy a magyaroknak joga van a nemzeti függetlenséghez, az önállósághoz, a szabadsághoz, a szuverenitáshoz. Ma is hinnünk kell ebben. Hiszen 1848 óta tudjuk, hogy Magyarország és a magyar nemzet boldogulása csakis rajtunk, magyarokon múlik.
A mai napon rendhagyó módon zajlik az ünneplés, nincsenek megemlékezések, legfeljebb online térben, nincs közös együttlét. Ugyanakkor lakásainkban, ebben a helyzetben is meg kell őriznünk szívünkben azt az erőt, bátorságot és szabadságvágyat, ami eleinket az ország felszabadítására ösztökélte. Hiszen ma erő kell a mindennapok kihívásaihoz, bátorság néha még ahhoz is sokaknak, hogy utcára lépjenek és a szabadság egy egész más formája az, amit mindannyian vágyunk. Hinnünk kell benne, hogy ha mindannyian, közösen mindent megteszünk ennek érdekében, amit a józan ész diktál, hamarosan visszatérhet a megszokott életünk. S ha emberek tudunk maradni, össze tudunk fogni ebben a nehéz helyzetben, talán még erősebben kerülhetünk ki belőle.
