Salkaházi Sára 1899-ben született Kassán, és 1929-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába, aki személyesen közel száz magyarországi zsidó megmentője lett a nyilas rémuralom idején. 1943-ban elöljárói engedélyével tudatosan ajánlotta fel életét az szociális testvérekért a Budapesti Anyaház Szentlélek Kápolnájában. 1944. nyarán kezdődött el a zsidó vallású emberek üldözése és deportálása. Sára óriási kockázatot vállalva menekítette az embereket, elsősorban az öregeket, a betegeket és a gyengéket. A második világháború utolsó hónapjaiban a Szociális Testvérek – Sára testvérrel az élen – üldözött zsidók, nők és gyerekek százait rejtegették budapesti rendházukban.
1944. december 27-én, 45 éves korában a felajánlása beteljesült. A Bokréta utcai otthon egyik alkalmazottját dorgálta meg azért, mert katonákkal szórakozott. A lány bejelentette a nyilas parancsnokságon, hogy üldözötteket menekítenek a házban, akik kiszálltak és körbevették az épületet. Az otthon vezetője, Sára nővér csak az akció végén érkezett, mégsem menekült el. Igazoltatás után Sára testvért négy általa bújtatottal és Bernovits Vilma hitoktatóval együtt a Dunához terelték, levetkőztették és lelőtték őket. A kivégzés előtt Sára testvér a nyilasok felé fordulva a szemükbe, majd az égre nézett, letérdelt és keresztet vetett magára.
1989 óta megemlékeznek Salkaházi Sára szociális testvérről, akinek tiszteletére emléktáblát is avattak a Szabadság híd pesti hídfőjénél, ahol minden év december 27-én, a vértanúsága évfordulóján gyertyát gyújtanak. Sajnos az első és a második emléktáblát is megrongálták és leverték, de a harmadik emléktábla immáron húsz éve áll a Duna partján. Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, mely lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte.
Boldoggá avatási dekrétumát XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án írta alá, ünnepélyes kihirdetésére pedig 2006. szeptember 17-én került sor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren.
Sára testvér május 11-én született, de boldoggá avatása óta már nem csupán a földi születésnapja, hanem az egyház ezen a napon, azaz két hét múlva emlékezik meg Boldog Salkaházi Sára, szűz és vértanúról.
Sárának két testvére volt. A bátyja, Schalkház Lipót 125 éve szintén Kassán született és 1985-ben Miskolcon hunyt el, közel kilencven évet élt meg. Kassán banki cégvezető volt, Magyarországon pedig a Hollóházi Porcelángyárban főkönyvelője lett. Az alábbiakban Sára húgáról és a családról írt feljegyzéseivel szeretnénk emlékezni Boldog Salkaházi Sárára és közelebb hozni az olvasónak személyiségét.
A gyermekkorról:
Hogy is kezdjem?… Félárvák voltunk. Édesatyám – a kassai Schalkház nagyszálló igazgatója – szívszélhűdésben halt meg Genovában, amikor én négy és fél éves voltam. Sára húgom két évvel, Jolán húgom négy évvel volt fiatalabb nálam. Édesanyám, a Grazban született, magyarul töredezve beszélő özvegy, a szálló részvénytársaság igazgatóságának nemes humanitásából kifolyólag átvette a szálló vezetését. Kora hajnaltól (6 órától) késő estig (10 óráig) szakadatlan munkában volt. Irodai munkát végzett, a személyzetet ellenőrizte, a vendégekkel tárgyalt, s emellett a háztartás nehéz munkáját is végezte. Ilyen körülmények között nem ért rá velünk kellőképpen foglalkozni. Rendszerint a vasárnap délutánokat töltöttük együtt, amikor együtt kisétáltunk a Rozália-sírkertben nyugvó, Olaszországban exhumált és hazahozatott édesatyám sírjához. Édesatyám lelkes magyar ember volt. Rajongott Kossuthért. Kossuthra és a magyar szabadságharcra vonatkozó értékes könyvtára volt, amelyet aztán én tovább bővítgettem. Erős magyar érzésére jellemző, hogy megtiltotta, hogy velünk, gyermekeivel a magyaron kívül más nyelven beszéljenek. A magyar érzésnek ezt az ápolását – bár paradoxnak tűnik – édesanyám is átvette, és természetes, hogy mindhármunkban erős, szinte kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Az elemi iskolák elvégzése után Sára húgom a kassai Szent Orsolya rendi apácák iskolájába került. Innen impregnálódott belé az a mély vallásos érzés, amely élete későbbi szakaszára oly nagy hatással volt. Pedig gyermekkorában inkább fiú, mint lányos vonások domináltak benne.
Temperamentumos, határozott fellépésű volt, erős akarattal rendelkezett. Amit maga elé célul kitűzött, azt mindig elérte. Ha pajtásaimmal valamilyen fiúkhoz illő játékot űztünk, Sára húgom rendszerint belekapcsolódott. Egyik konkrét emlékem: egyik barátom szüleinek dombos kertjében indián-búr háborúsdit játszottunk, a két csoport nyilakkal lődözött egymásra. Én bizony meg-meg szeppenve húzódtam félre a felém repülő nyilak elől. Sára húgom azonban a felé repülő nyilakat figyelembe sem véve, fiúkat is megszégyenítő bátorsággal rohant a másik, ellenséges tábor felé. Későbbi, halált megvető bátorságának előre megnyilatkozó jelének tartom ezt a kis epizódot. Egyébként érzékeny, puha lelke volt, nagyon nagy fogékonysággal a szép, nemes és szociális iránt. Ha serdülő ifjú koromban be-bepillantottam szobájába, vagy az íróasztala mellett találtam írás közben (- „már megint színdarabokat ír” – regisztráltam ilyenkor gúnyos mosollyal -) vagy – ha már késő este volt – a fekvőhelyéül szolgáló pamlag előtt térdelt, fejét kezébe temetve, mélyen elmerülve gondolataiba és imáiba.
(Hollóháza, 1950. október 28.)
A kora felnőttkorról:
Mély rezonanciát, együttérzést és megrendülést váltottak ki önvallomásai, tépelődései, érzelmeinek fluktuálásai, melyekről akkor sejtelmem se lehetett. Hiszen, ha olykor találkoztunk, mindig jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak láttam. Ezzel szemben megdöbbenve olvastam a napló 1929. október 12-i részét, melyben részletesen felsorolja életének előző szakaszaiban hosszabb ideig tartó „apró” megkísértéseit: dohányzást, italozást, mulatozást, könnyelműséget, pénzkidobálást.
Ezek akkor következtek be, amikor 1922-ben megnősülve elhagytam a szállót, és külön lakásba költöztem. Addig ugyanis az én felügyeletem alatt álltak a húgaim, akiknek ilynemű kísérletei ellen mindig tiltakoztam. Végtelenül jólelkű, engedékeny, judíciummal abszolút nem rendelkező, és kisebbik húgom feltűnő szépsége miatt büszke édesanyám ugyanis nem tudott semmilyen kérésüknek, akaratuknak ellenállni. S míg ő a napi fáradalmaktól elbágyadva nyugodtan szendergett ágyában, addig szeretett leánykái dorbézolásszámba menő műveleteket végeztek a cigányzene mellett lefolyt vacsorák után. A pénz dobálása könnyen ment, hiszen édesanyám ebben az időben adta el a birtokában lévő szállórészvényeket, és azok ellenértékét minden korlátozás nélkül – engem abból teljesen kihagyva – rendelkezésükre bocsátotta. A következmény elmaradhatatlan volt: Jolán húgom kalapüzlete bekracholt, a felszámolása után alig pár ezer koronát sikerült megmenteni.
(Miskolc, 1979. február 28.)
