1993-ban a mai napon halt meg Antall József

Ma 27 éve, hogy elhunyt Antall József (1932-1993), hazánk rendszerváltozás utáni első miniszterelnöke. A tisztségét 1990. május 23-ától haláláig betöltő kormányfő emlékének adózva nevezték el a Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ Dózsa György út 6-8. szám alatt található épületének belső udvarát. Az udvari bejárat felett húzódó árkád egyik széles tartópillérén pedig tardosi vörös mészkőből készült emléktáblát helyeztek el.

A 80-as évek végének nagy európai, forradalmi átalakulásában – nemcsak Magyarországon, de a keleti blokk volt kommunista országaiban is – azt mondták a regnáló hatalom képviselői, hogy egy országnak nem lehet két elitje, csak egy. Akkor kiderült, hogy ez nem így van. Feltűnt egy ember, aki mintha kamaszkora óta erre a szerepre – a miniszterelnök, az új magyar demokrácia miniszterelnökének szerepére – készült volna. Antall Józsefnek hívták ezt a keveset mosolygó, tanári kiállású, választékos beszédű, 50-es éveinek vége felé járó férfit. Világos, egységes polgári-keresztény eszmerendszerrel állt elő. Kisnemesi származású, aki maga így vall erről: „Az én családomban úgy tartották, hogy a nemesség egyszerűen szolgálatot, és többlet-elkötelezettséget jelent.” Így élt, így vállalta a küldetését. Történelmi hangulatú beszélgetések, politikai eszmecserék légkörében nőtt fel. Apja környezetében gyerekfejjel láthatta és hallhatta Bajcsy Zsilinszky Endrét, Bibó Istvánt, Erdei Ferencet, Szabó Dezsőt, a Kisgazdapárt vezető politikusait, Így Kovács Bélát, Nagy Ferencet, Varga Bélát, Tildy Zoltánt, vagy éppen Mindszenty Józsefet és Kéthly Annát. Nemzeti felfogása egyrészt a családi környezetéből, másrészt a Piarista Gimnáziumból eredt, amelynek a diákja volt, sőt alapítója a Piarista Diákszövetségnek. Így vallott erről: „Kossuth, Széchenyi, Deák, az első felelős kormány jó néhány tagja, a kiegyezés utáni miniszterelnökök mind piarista diákok voltak, és a piaristák mindig is a szociális érzékenységgel párosult nemzeti hivatástudatot képviselték. A nemzeti gondolkodás nekem azt jelenti, hogy egy nagyon hagyományos, múlt századi értelmű nemzeti-liberális örökségnek vagyok a szolgálója, ahhoz kötődöm rendkívül erősen. Nekem a reformkor, a szabadságharc, az abszolutizmus elleni küzdelem, az 1867-es kiegyezés a lelki világom része. Nem egyszerű történelmi tanulmány ez számomra, hanem meghatározója szemléletemnek.” És ehhez 1956 élményét is idevehetjük. Az első szabad Országgyűlés képviselői mondták ki az első határozatukban azt, hogy a mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.

Antal József
A harmadik magyar köztársaság 1.  miniszterelnöke
Fotó: wikipedia

Egyszercsak megjelent egy ember, aki egészen másképpen beszélt, mint az elődei, választékos volt, nyugodt, elemző, oda kellett figyelni rá, élmény volt minden megszólalása. Lehetett érezni rajta, hogy amit akar, azt komolyan gondolja, szavai és tettei egységben vannak, hiteles személyiség. Azt üzente: fél évszázados kommunizmus után lehet egy reményteli új világ. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon bukkant fel igazán, aminek a szószólója lett, számos kérdést ő dolgozott ki. Ő érte el azt, hogy a Magyar Demokrata Fórum párttá szerveződjön oly módon, hogy a mozgalmi léte is megmaradjon. Ő igyekezett – és a kormányzása alatt is mindvégig ezt az egyensúlyt akarta fenntartani -, hogy az MDF három irányzata: a népi-nemzeti, a liberális és a kereszténydemokrata egymással harmóniában éljen együtt. Hitvallása volt az, hogy „a demokráciát nem kimondani, hanem organizálni – vagyis szervezni – kell.”

Nyugat-Európa akkori vezető politikusai elfogadták, rögtön megtalálta a hangot a vezető államférfiakkal. Helmuth Kohllal való barátsága legendás volt, de Európa többi vezetői is igényt tartottak a középkelet-európai országokról alkotott véleményére. Máig sokszor idézzük az egyik első miniszterelnöki megszólalását, miszerint közjogilag tízmillió magyar állampolgár kormányfője, de lélekben, érzésben tizenötmillióé. Ez immár nemzeti programmá emelkedett.

Kormányzása legfőbb dilemmáját így fogalmazta meg: „A munkavállalók nagy tömegeit a középosztályba kell majd később felemelni – az ő helyzetüket viszont most, az első menetben lényegében nem tudjuk javítani. Ez olyan könyörtelen, racionális igazság, amit aligha lenne szabad demagógiával eltitkolni. Személyes politikai és lelkiismereti konfliktusom abban áll – és azt hiszem, munkatársaim is hasonlóképpen vannak ezzel -, hogy be kell ugyan vallanunk szorult helyzetünket az ország népének, máskülönben nem kérhetünk türelmet és bizalmat, de ezt úgy kell tennünk, hogy a nagyvilág, a tőkés világ figyelmét, együttműködési készségét is megszerezzük. Ez veszélyes kötéltánc, és nagy az esélye annak, hogy lezuhanunk, de erre tettük fel a sorsunkat.” Előtte több, mint negyven évig nem hangzottak el a magyar politikai életben ennyire etikus mondatok. Kormányát kamikáze-kormánynak mondta, felkészítve a munkatársait is a kényszerű áldozatra.

Két év bizalmat kért, azt mondta, hogy „két év után a javulás komoly tünetei mutatkozhatnak, az évtized végére pedig Magyarország jól fejlődő és a nyugat-európai országokhoz közeledő állam lehet. Persze akkor, ha ehhez a feltételeink nem hiányoznak, és a társadalomnak is meglesz a kúrához a tűrőképessége.” Ebben mélységesen csalatkoznia kellett. Politikai ellenfelei a puszta és személyeskedő acsarkodástól egészen a taxisblokád puccskísérletéig terjedően mindent elkövettek annak érdekében, hogy se a kormánya, se az ország ne legyen sikeres.Az, hogy kit is veszítettünk 1993. december 12-én, sok százezren átéreztük, a Kossuth téren kígyózó sorokban a hidegben, türelmesen várakozva a ravatala felé haladva. De erről a hatalmas tömegről egy évvel később kiderült, hogy milyen csekély kisebbség, amikor az ország lakossága 1994 májusában az 1990 előtt megélt kormányzati rendszert szavazta vissza. Ráadásul az 54 százalékos győzelemmel befutott párt maga mellé vett egy vele ellenkező eszmerendszert hirdető, húsz százaléknyi szavazatot szerző pártot és koalícióra lépett vele. Ez a koalíció felerősítette a nemzetellenes, kereszténységet elvető törekvéseket. Kicsit olyan ez, mint a Szent István halála utáni pogánylázadások kora, amiből azonban az akkori ország nagyon gyorsan kilábalt. Csak míg Szent Istvánnak három plusz 38 év jutott a kormányzásból, Antallnak csak három. Aztán négy év interregnum után csak vissza lehetett térni az antalli alapvetéshez, sőt most is az ő aurájában vagyunk, szellemi, lelki alapvetéseiben mindenképpen.