A magyar szájhagyományban a „fekete leves” kifejezés a 17. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy ebédmeghívás ürügyével magához csalta. Thököly azonban elővigyázatos volt és gyanakodott, hogy készül valami ellene, így az ebéd után gyorsan távozni akart, mire az egyik janicsár aga a következő szavakkal tartotta vissza: „Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!” Miután a vendég kuruc fejedelem megitta a kávéját, láncra verve vitték az isztambuli Héttorony börtönébe. Más források szerint a „hátra van még a fekete leves” volt a jelszó a foglyul ejtésre.
Az úgynevezett „fekete leves”, azaz a kávé fogyasztása a török étkezés elmaradhatatlan kellékeként vált ismertté a középkori Magyarországon.
A szerencsétlenül járt magyar méltóság az erdélyi hagyományban Majláth István vajda, Szirmay Antalanekdotagyűjteményében Thököly Imre, Arany János versében Török Bálint, amely utóbbi így szól:
Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a fekete kávé;
Török Bálint tétova tekintget:
“Körülfogott a jancsár bennünket!”
Az újabb nyelvtudományi kutatás kiderítette, hogy a szólás a régi magyar szakácsmesterség nyelvéből származik. A fekete leves sohasem jelentett fekete kávét, amint azt Arany verse nyomán sokan gondolják, hanem régebben azt a rendszerint az étkezés végén feltálalt fekete színű mártásfélét értették rajta, mely fekete színét a beletört főtt vértől kapta. Régi szakácskönyveink tanúsága szerint elegendő vér híján olykor borba áztatott pirított kenyér vagy szitán áttört, főtt szilvabél festette feketére ezt a levet.
Számos más népnél is megtalálható a fekete levesnek nevezett, vérrel készült étel – ilyen a disznóvérből készült spártai melasz dzómosz, a kacsavért tartalmazó lengyel czernina és a disznó vagy liba véréből készülő svéd svartsoppa.
A fekete levest emlegető szólásnak egyrészt azért alakulhatott ki az a közismert jelentése, hogy „még csak ezután következik a dolog kellemetlen része”, mert a lé és a régi nyelvben ezzel azonos értelmű leves szavunknak más, átvitt értelmű kapcsolatban is „kellemetlenség, baj” jelentése fejlődött (vö. megissza a levét, nyakleves stb.). Másrészt pedig az is feltehető, hogy mint sok más átvitt értelmű kifejezésnek, ennek is a gyakori gúnyos használat következtében alakult ki mai értelme. A gyönyörűséges mákvirág, a jó pipa, a jó cég és a jó firma eredetileg éppúgy dicsérő értelműek voltak, mint ahogy a hátra van még a fekete leves eredeti jelentésében éppen nem fenyegetést, hanem biztató ígéretet jelentett. A kiejtés módja, a hanglejtés azonban épp az ellenkezőjére változtathatja a szavak és kifejezések jelentését. Ha már most állandósul, széles körben általánossá válik valamely szó vagy szókapcsolat gúnyos használata, lassanként teljesen háttérbe szorulhat az eredeti jelentés.
Számos legenda, mendemonda és eredeti dokumentum maradt fenn a kávé világot hódító karrierjéről. Kávé nélkül nem lehet normálisan elkezdeni a napot – vallja Szabó József is. Szinte beleivódott már az életünkbe.
A „fekete leves” a későbbiekben is okozott bonyodalmat. A XVI. század közepén Konstantinápolyban annyi kávéház nyílt, hogy a szultán – összeesküvéstől tartva – megtiltotta működésüket. A bűnösöket bőrzsákba varrva hajították a Boszporuszba. Ötven évvel később a fanatikusok Velencében akarták betiltatni az „ördög italát”, ám VIII. Kelemen pápa megkóstolta és megáldotta a „fekete vizet”. A XVII. század közepén a londoni asszonyok tiltakoztak a királynál, mondván, férjeik annyi kávét isznak, hogy impotensek lesznek. Hasonlóképp vélekedtek Voltaire orvosai is, akik megjósolták a filozófus halálát, mondván: a kávé méreg. „Lassan ható méreg lehet – válaszolta az író – mert már nyolcvan éve iszom.”
Amíg Törökországban válóoknak számított, ha egy férj nem vásárolt feleségének pörkölt kávét, addig Németországban úgy vélték, fogyasztása meddővé teszi a nőket. (Bach híres Kávékantátája ezt a mozgalmat gúnyolta ki.)
Az első pesti kávés, a szerb Cavesieder Blasius (Kávéfőző Balázs) 1729-ben bepanaszolta az olasz Francesco Bellienót, hogy olcsó áraival „ruinálja az üzletét”. Pedig sokáig nem is volt üzlete, hiszen vándorló árus volt, amolyan kucséber, aki nyakba akasztott tálcáról kínálta a keserű nedűt. Mert bár kahvedzsik (török főzőmesterek) már a XVI. század végén működtek Budán, a magyarok nehezen szerették meg a fekete italt.
Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám luxuscikknek látta, amit, ha hörpölsz, „rab szerecsen véres veríték-gyümölcsétől iszod”. A ficsúr „téjfeles” kávéját gúnyolja Gvadányi uram is a Peleskei nótáriusban, s Gaal György „tudós palócza” (1803) is romló szokásokról panaszkodik. A kávéházak környékét koldusok, szerencsejátékosok hada lepi el, s kedvenc budai helyén, legújabban a Kávés Mesterek torma nélkül adják a „régi jó karaitszáros virstliket”.
A kávé diadalútját persze nem lehetett megállítani. A XIX. század végére a fővárosban 550 kávéházat regisztráltak, néhány évtizeddel később pedig Budapestet joggal nevezték a „kávéházak városának”.
A kávé szót egyébként Zrínyi Miklós írta le először az 1651-ben megjelent Szigeti veszedelem harmadik énekében: „Egymás közt sok dologról beszélgetének / Kávét kicsin finchából hörpölgetének”. A kávéház szót pedig Pápai János, Rákóczi fejedelem titkára 1709-ben: „Ha szabad diskurálnunk, mintha csak a kaféházban volnánk”.
De azt, hogy miért kell az időt kávéházban tölteni, arra Alfred Polgár humorista adta a legjobb feleletet: „Az ember azért jár kávéházba, mert egyedül akar lenni. De ehhez társaság kell”.
