A tervet Vetter Antal altábornagy dolgozta ki, amit Klapka György, az I. hadtest parancsnoka finomított. E szerint a Gáspár András vezette VII. magyar hadtest támadásba kezdett Gyöngyös irányából Hatvan felé, és azt a látszatot keltette, hogy a honvédsereg legnagyobb része itt vesz részt a támadásban. Eközben a valódi honvéd főerők, az I. hadtest Klapkával, a II. hadtest Aulich Lajos vezetésével, és a III. hadtest Damjanich János tábornokkal az élen, Jászberényen és Nagykátán keresztül megkerülték az ellenség jobb szárnyát, majd Gödöllő határában a hátába és oldalába kerültek. Itt egyesültek a VII. magyar hadtesttel, hogy közösen szétzúzzák az immár harapófogóba került császáriakat. A siker a VII. hadtest kitartásán és az átkaroló csapatok gyorsaságán múlt. Görgei Artúr főparancsnok azonos erőkkel, mindkét oldalon nagyjából 50 ezer fővel számolt. A kezdeményezés a honvédsereg kezében volt.
A terv igen kockázatos volt. Ha Windisch-Grätz herceg, a császári-királyi csapatok fővezére rájön, hogy Hatvannál nem az egész magyar hadsereg áll a csapataival szemben, és szétveri a VII. hadtestet, könnyen ő kerülhet a magyar főerők hátába, s elvághatja őket hadműveleti bázisuktól. A magyar hadsereg egy 22 kilométernyi hosszú és nagyjából ugyanilyen mély harcvonalon helyezkedett el. Ez az elosztás lehetővé tette, hogy bármelyik veszélyeztetett ponton szükség esetén a hadsereg körülbelül kétharmada bevethető legyen. Windisch-Grätz serege egy 54 kilométer hosszú, s körülbelül 30 kilométer széles arcvonalat szállt meg. Ez azt jelentette, hogy a császári-királyi hadsereget támadás esetén egy nap alatt sem összpontosíthatták. A VII. hadtesttel szemben álló császári-királyi csapat, félve az átkarolástól, Hatvan irányába visszavonult, és a Zagyva vonalánál április 2-án csatát vesztett a magyar erők ellen. Április 4-én ismét megütköztek a felek Tápióbicskénél, ahol az I. hadtest szembetalálkozott Josip Jelačić horvát bán hadtestének utóvédjével. Az ütközet magyar győzelemmel zárult, így a megkerülő manőver tovább folytatódhatott.
A döntő csatára Isaszeg és Gödöllő között került sor. 1849. április 6-án a tét mind a két hadsereg számára nagy volt. Ha a magyarok győznek, a császári-királyi hadseregnek Budára vagy Vácra kell visszavonulnia, s ezzel befejeződik a Duna–Tisza köze felszabadítása. Ha a császári-királyi hadseregre mosolyog a hadiszerencse, a magyar fél kénytelen visszavonulni, s biztonsággal csak a Tisza vonalán szilárdíthatja meg helyzetét. A csata váltakozó szerencsével folyt a nap folyamán. Este 7 óra tájban Klapka és Aulich csapatai támadásba lendültek, akik előbb Isaszeget vették be, majd az égő falun át megrohanták a Rákos-patak jobbpartján lévő ellenséges állásokat, s onnan is elűzték a császári-királyi csapatokat. Windisch-Grätz, aki este 7 óra tájban még azt hitte, hogy megnyerte a csatát, 9 órakor már kénytelen volt visszavonulni Gödöllő irányába. A magyar honvédsereg nagyjából 800-1000 fős, míg a császári-királyi hadsereg hozzávetőlegesen 400 fős veszteséget szenvedett. A császári erők Pest előterébe húzódtak vissza, így április 7-én Görgei egyetlen puskalövés nélkül vonulhatott be Gödöllőre, ahová Kossuth Lajos ugyanaznap érkezett. Kossuth így kezdte hadijelentését: „A dicsőség napjait éljük, melyből a nemes honfiak vérén vásárolt babérokkal a haza szabadsága fog felvirágozni.” A gödöllői hagyomány szerint id. Sztregovai János gödöllői tanító, a diákokból hírvivő láncot szervezett a Bolnoka teteje és Gödöllő között. A győzelem híre így előbb eljutott Gödöllőre, mint Isaszegre. A tanító sajnos ezen a napon úgy megfázott, hogy június 3-án elhunyt.
A tavaszi hadjárat első szakaszát lezáró isaszegi győzelmet követően a Grassalkovich-kastélyban megkezdődött a haditanács a hadművelet további sorsáról. A hagyomány szerint ugyanitt fogalmazta meg Kossuth a Habsburg-ház trónfosztását hirdető kiáltvány tervezetét is.
GDL – Pelikán
