Szerencsésnek volt mondható, hogy a Grassalkovichok kihalása után nem került a birtokra gödöllői földesúr. Nem voltak fényes főúri vadászatok, miközben kis erdőrészek kerültek vadászati bérleménybe. Így a vadak szabadon szaporodhattak és az állományt kevés kár érte az erdőkben. A település határában, szántóterületeken gyakrabban voltak vadászatok, ezért az apróvadak (nyúl, fácán, fogoly) kevésbé szaporodtak el. Az erdőkben az uralkodó vad a szarvas volt és ez lett a vadászatok első számú zsákmánya. Őz viszonylag kevés volt, vaddisznó csak az 1870-es években kezdett meghonosodni. A rókavadászatok is rendre sikerélményt hozhattak a vadászoknak. A kevés apróvad miatt sem kellett szégyenkezni, mert a szigetmonostori vadászterület ezekben is bővelkedett. A királyi vadászatokra is vonatkoztak a törvények. Korábban az erdőhivatal, majd a vadászati hivatallal közösen határozta meg a kilőhető vadak számát és minőségét. Az erdőhivatal volt tulajdonképpen a vadállomány közvetlen gazdája, ami nem csupán a vadak védelmét és szabad mozgásának biztosítását jelentette, hanem szabályos vadgazdálkodást igényelt, hogy az utánpótlás biztosított legyen, és a vadak semmiben se szenvedjenek hiányt. A gyenge táplálkozás és hideg tél ugyanis hátrányosan befolyásolta az agancsok növekedését. Nagy gondosságot igényelt a szeptemberi szarvasbőgések időszaka, amelyhez teljes nyugalom kellett a következő évi nagyobb szaporulat eléréséhez. A bőséget jól mutatja, hogy az 1875-ös idényben Őfelsége 73, míg Rudolf trónörökös 29 darab szarvast ejtett el.
A Gödöllő környéki erdőségek lényegében két nagy vadász területet jelentettek. Az egyik Besnyő után a vasútvonal mögött kezdődött a Juharossal. Általában még a tisztáson álló hatalmas „Szép Juharfánál” gyülekezett a vadásztársaság, majd indult Valkó irányába Szentpálhegy felé, hogy útját befejezze az isaszegi gondnoksághoz tartozó szentkirályi erdőben. A szentkirályi erdők bővelkedtek leginkább szarvasokban. A másik egybefüggő vadászterület a haraszti erdővel kezdődött, ahol főként apróvadakra vadásztak. Ez a terület a szentjakabi erdőkkel folytatódott, amelyet béreltek a káptalantól, és végül a bolnokai erdőkbe jutottak, amelyekben szintén bőséges vadászzsákmány ígérkezett szarvasból.
A vadászatoknak két formája alakult ki. Az egyik a cserkészés volt, maga az uralkodó is ezt szerette. Ilyenkor csak a fővadász tartott vele és az adott terület erdésze, aki köteles volt Őfelségét mindenről felvilágosítani. A szentkirályi erdő sokáig az uralkodó privilégiuma volt, azt csak ritkán engedte át előkelő vendégeinek. Közülük is főleg fia, Rudolf trónörökös, s miután veje lett, Lipót bajor herceg jöhetett szóba. A vadászat második formája volt a hajtóvadászat, amely előre elkészített forgatókönyv szerint haladt. A fővadász elkészítette a vendégek listáját, a király kijelölte a meghívandó vendégeket, majd kiküldték a meghívókat. Közben a vadászati- és az erdőhivatal közösen elkészítette a tervet, felfogadták a hajtókat, készenlétbe helyezték a díszes hintókat, és jöhetett a vadászat. A hajtók többnyire zajkeltéssel terelték a vadakat a fegyverek elé, de előfordultak csendes hajtások is, hogy a vad ne fogjon gyanút. A hajtóvadászat során a király és a vendégek által elejtett vadakat különböző színű szalagokkal jelölték meg. A királynénak zöld szalag volt a színe, míg a bajor hercegnek zöld zsinór, a toszkánai hercegnek pedig kék szalag.
A királyi vadászatok első számú szereplője persze Ferenc József volt, hiszen azok az ő kedvére történtek. A király mellett két további vadász állt, akik felváltva adták a kezébe a töltött fegyvereket, nem véletlen, hogy mindig ő ejtette el a legtöbb vadat. Az uralkodót ennek ellenére igen jó vadásznak tartották, aki pontosan be tudta mérni a vad távolságát és pontosan is célzott. A vadakat maga számolta és nem tűrte el, ha a nem általa lelőtt példányokat is neki tulajdonítják. A vadászatokon az uralkodó köznapi emberként viselkedett és jó házigazdaként bánt a vendégekkel. Minden vadásszal társalgott rangtól függetlenül. Amikor a hajtások közt ebédidő volt, az egész vadásztársasággal ő is együtt ebédelt, és mint házigazdának gondja volt rá, hogy mindenki eleget egyen.
A nagyvadak közül a vaddisznó nem volt honos az uradalom erdeiben. Az első példányok 1874-ben jelentek meg a Mátra felől. Közülük évente 1-2 db kifejlett vadkant lőttek csak ki Őfelsége kedvéért. A legfontosabb vad természetesen a szarvas volt. Az évi kilőhető idősebb tehenek és bikák számát és milyenségét az állomány becsült létszáma határozta meg. A teríték legnagyobb mennyisége az apróvadakból állt, de nagy számban irtották a „kártékony” vadakat is. A kimutatás jól mutatja az akkori erdők gazdagságát.
(Forrás: Farkas József: Vadgazdálkodás, királyi vadászatok)
