Küldetése a kézilabda – Interjú Mocsai Lajossal

Ennyi érem és érdem után, ami ön mögött áll, melyek azok a főbb pillérek, amelyek alapján be tudná mutatni magát?

Számomra az első és legfontosabb a család. Negyvenöt éve élek együtt a feleségemmel, van négy gyermekünk és tizenöt unokánk. Nagy családban hittünk, s úgy tűnik, a gyermekeink is követendő példának látták ezt, ha ők is ezt választották. Még tartoznak ugyan egy-két unokával. A feleségem mindvégig olyan nyugodt hátteret biztosított a számomra, hogy nekem tényleg csak a munkámra kellett koncentrálnom. Pedig ez nem volt mindig könnyű neki, hiszen egy-egy világverseny előtt, akár hat hétig is távol voltunk a játékosokkal a felkészülés során. Természetesen hiszek a munkában és a játékosaim – akikkel együtt dolgoztam – szintén így álltak hozzá a közösen végzett feladatokhoz. Csak így lehet célt elérni. Régebben olykor napi négy edzést is végeztünk és a mai napig vallom: amelyik edzésmunkát nem végzed el ma, azt már holnap nem tudod, mert holnap már az aznapit kell teljesítened. Kell az energia, amellyel a csapataimat vezetni és motiválni próbáltam, illetve jobb együttesek legyőzésére tudtam rábírni. Ez egy spirituális hit, amely a szakmán keresztül tükröződik át. Hiszek abban a munkában is, amit az egyetemen végzünk, s amellyel egy minőségibb életet próbálunk biztosítani a fiataloknak. És végül van az embernek egy belső hite is, amely felé az ember elköteleződik. Katolikus lévén az ember befelé fordulva egy olyan nyugalomra lel, amely feltölti energiával.

Ekkora családi létszám mellett hol és hogyan tudnak összejönni?

A felsőmocsoládi kastélyunk a család főhadiszállása. A kastély a feleségem családjáé volt, amit államosítottak. Hosszú évek munkája kellett hozzá, hogy visszavásárolhassuk és felújíthassuk, amelyhez alig kaptunk pályázati támogatást. Ott szoktunk összegyűlni, ünnepek alkalmával benépesül a birtok, ilyenkor jönnek az unokák is. Öröm, ha jönnek és jó, ha mennek – ahogyan viccesen szokták mondani, mert „szétszedik” a házat.

A szülői háttér is közrejátszott abban, hogy a kézilabda felé vette az irányt?

Nem, hiszen édesapám kosárlabdázott. Gyors voltam és balkezes, ami kifejezetten örvendetes a kézilabdában, tehát a genetikám adott volt. Mi még betonon játszottunk, de azon is mindent meg tudtam csinálni. 28-szor voltam ifjúsági és 20 alkalommal a felnőtt válogatott tagja. Az egyetem után viszont döntenem kellett, hiszen a TF elvégzése után ott maradtam tanítani, s akkoriban trénerként is funkcionálni kellett. Így az edzőséget választottam.

A Testnevelési Egyetem azóta is élete szerves részét képezi.

Idén 45 éve, hogy oktatói munkát végzek az intézményben. Voltam az egyetem rektora is, majd a modellváltás idején nagyon rövid idő alatt kellett eldönteni, hogy elvállalom-e a fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöki tisztségét. Végül a nagyobb kihívásokkal és felelősséggel járó feladatot választottam és azon dolgozom, hogy az egyetem infrastrukturálisan megújuljon, képzés mivoltában pedig a legmagasabb színvonalat biztosítsuk a hallgatók és kutatók számára. Természetesen a katedrát sem hagytam ott, jelenleg is tartok órákat.

Mit jelentett az ön számára 1982-ben, amikor egészen fiatal edzőként, 28 évesen a magyar női csapatok közül elsőként a megnyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (a mai Bajnokok Ligája – a szerk.) a Vasassal?

Már az is megtiszteltetés volt számomra, hogy felkértek edzőnek, ugyanis Csík János a válogatott kapitánya lett és megüresedett a helye. Óriási játékosokkal dolgoztam együtt, akik közül kár lenne bárkit is kiemelnem. Elfogadták azt a munkamódszert, amit alkalmaztam és megértették, hogy ez kell ahhoz, hogy magasabb szintre lépjünk. Csak az olyan munka érdekelt, ahol nem volt elég az addigi szint. Így megnyertünk mindent 1982-ben, amit klubcsapattal meg lehet.

Szinte minden csapata egyéniségekkel volt teli, önt mégis maradéktalanul elfogadták. Mi volt a titka?

Tudni kell bánni az egyéniségekkel, külön nehézség, ha azok különböző nemzetiségűek. Én azonban azt valósítottam meg mindenhol, hogy az egyéni érdek szoruljon háttérbe a csapatérdek mögé és egy játékos a csapat sikerén keresztül valósítsa meg önmagát.

Nem kerülhető meg a kérdés: miért vesztettük el a 2000-es, sydney-i olimpiai döntőt a női válogatottal?

Egy döntőnek rengeteg összetevője van. Ebben az esetben is így volt, hiszen eltitkolt sérülések és egyéb egészségügyi problémák is nehezítették a helyzetet. Persze benne voltak a be nem tartott edzői utasítások is. Az utolsó tíz percben olyan pszichés állapotban voltak a játékosok, amely külön kezelést igényel. Én még emlékszem, hogy mi hangzott el az utolsó időkérésemkor. Természetesen nagyon fájt, hogy elveszítettük a mérkőzést, de azért így utólag sem kell lesütött szemmel szégyenkeznünk miatta. Egy dolgot sajnálok, hogy azóta sem beszéltük ki a dolgot a lányokkal, de talán majd most nyáron ezt is megtesszük.

Mi kellett ahhoz, hogy annak idején elverték a világ nagy részét?

A csapataimmal mindig mindent megtettünk, hogy a legjobbra törekedjünk. Ehhez olyan játékosok kellenek, akik nem csak hittek ebben és bennem, de jó emberek is voltak. Egy régi edzőtábori példa jut eszembe. Az edzés idején az akkori labdarúgó válogatott játékosai Bicskei Bertalan vezetésével szintén ott voltak, akik 47 percnyi edzés után bejöttek nézni a mi edzésünket. Mi akkor épp – két és fél órányi edzés után – száz darab páros gyors indítást gyakoroltunk. Megkérdezték a labdarúgók a szövetségi kapitányukat: miképpen tudnak a lányok még az edzés vége felé is ilyen magas szinten és intenzitással edzeni? A válasz erre csak az volt, hogy megtiltották a focistáknak az edzéseink további látogatását.

Páratlanul sikeres veszprémi évek alatt történt egy végtelenül szomorú esemény. 2009 februárjában egyik játékosát, Marian Cozmat megölték.

Ezt valószínűleg soha nem tudom feldolgozni. Az egyik játékos gyermekének születését ünnepelték a srácok. Egy enyingi társaság le akart számolni egy másikkal, de mivel a másik banda elmenekült, így nem tudni miért, de Veszprém felé vették az irányt, ahol az ominózus szórakozóhelyen belekötöttek a játékosokba. Két játékosom életveszélyes állapotban a kórházba került, míg az alig 26 éves, 212 centiméter magas, egyébként gyermekded lelkű román beállóst szíven szúrták. Aznap éjszaka felébredtem, s csurom víz volt a trikóm az izzadságtól, mert valamilyen halállal kapcsolatos álmom volt. Reggel Julcsi lányom jött ébreszteni, hogy nagyon nagy baj van és rengetegen kerestek már telefonon. Azt kérdeztem tőle: megölték Cozmát? Megálmodtam a halálát. Ennyire együtt éltünk és lélegeztünk a csapattal.

Hogyan lehetett ezt a helyzetet kezelni?

Lincshangulat alakult ki a városban, s látva a körülöttem lévő vezetők tehetetlenségét, nekem kellett lépnem. Vezetéselméletet és kríziskezelést kellett egyszerre gyakorolnom, míg a klubvezetők csak azzal volt elfoglalva, hogy egy hét múlva meg kell nyernünk a BL meccset, különben 100 milliós nagyságrendtől esik el a klub. Mondtam nekik, legyenek nyugodtak, megnyerjük. A játékosok edzésre persze gondolni sem tudtak, még focizni sem volt kedvük, ami egy fiú csapatnál sok mindent elárult. Féltek és összeköltöztek, mert nem tudták, ki lesz a következő. Mint a kisgyermekeket, úgy kellett vigasztalni őket, a vállamon zokogtak. Beszéltünk a rendőrkapitánnyal és a csapattal is kibeszéltük a történteket. Egy hét alatt megjártuk Romániát és részt vettünk a temetésen, ahol a játékosok vitték a nyitott koporsót. Ilyet még nem látott a világ, amikor begurult a buszunk, román emberek ezrei vastapssal fogadtak bennünket. Micsoda ereje volt a meggyilkolt játékos édesapjának, aki azt mondta a csapat tagjainak, hogy: “elveszítettem a saját fiamat, de benneteket mindnyájatokat a fiaimnak fogadlak”. Talán péntek környékén tudtunk először labdát fogni és vasárnap volt a mérkőzés az egyik spanyol topcsapat ellen. A meccset két góllal megnyertük, ami után a közönség talpig feketébe öltözve sírt és vastapsolt egyszerre, miközben felvonták Marian Cozma 8-as mezét a magasba. Igazi katarzis volt. Életem végéig velem marad a teher: egy édesapa rám bízta a gyermekét, én pedig nem tudtam elszámolni vele.

Idén 10 éves az ön által megálmodott Nemzeti Kézilabda Akadémia. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

Az eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy igen. Mindamellett, hogy 60-70 kézilabdázót neveltünk ki a magyar NB I-nek, más – nem csak kézilabda – akadémiák is hozzánk jönnek mintavételezni. A balatonboglári intézményünk nem csak lakófalu és kézilabdacsarnok, hanem ma már módszerspecifikus központ is, ahol a teljes felméréstől kezdve a rehabilitáción keresztül minden megvalósulhat.

Mi lehet az üzenet a mai fiataloknak?

Nekünk, akik a nevelésükkel foglalkozunk, óriási a szerepünk. Sokszor mondják a gyerekek magukra, hogy céltalanok. Ezt nem szabad hagyni! Ha nincsenek az embernek céljai, akkor az agya szép lassan degeneratív folyamaton megy át és leépül. Ha vannak célok, akkor az agy olyan hormonokat stimulál, amely arra készteti az egyént, hogy tegyen meg mindent annak elérése érdekében, s valósítsa is meg azokat.

Mocsai Lajos eredményei edzőként

A magyar válogatottakkal 357 hivatalos mérkőzés alapján a szárazföldi csapat labdajátékok közül a legtöbb olimpiai pontot szerezte Magyarországnak. 

Irányítása alatt a magyar nőikézilabda válogatott az EHF pontrendszere alapján az 1998-2004 közötti időszakban a világ legeredményesebb csapatává lépett elő. 

Edzői munkája során játékosai közül kilencen játszottak a világválogatottban, két játékosát, Daniel Stephant és Bojana Radulovicsot a világ legjobb játékosának választották, Farkas Ágnes pedig a világ második legjobb játékosa címet kapta.

GDL