Lakótelepen nőttem fel, a „sokszemű házak” december végén megannyi csodát jelentettek nekem kisgyermek koromban. Amikor szenteste a felüljárón át autóztunk a nagyszüleim felé menet, izgalommal és valami csodára váró állapotban néztem be a híd mellett álló tömbházak ablakán. Talán azt vártam, hátha egyszer rajtakapom az angyalokat, ahogy más családoknál pont akkor készítik be az ajándékokat, vagy épp elillannak az ablakon át, mielőtt az ott lakók észrevennék őket. Persze a felüljáró tetején lenni amúgy is különleges volt, hiszen egy karácsony esti látkép a városrészre valami ritka szép és megnyugtató látvány volt. Meghittség, ünnep és nyugalom. Szülőként aztán mi is szeretnénk ebből a varázslatból minél többet továbbadni. Díszítgetünk, rejtegetünk, titokzatoskodunk, igyekszünk a csodát megőrizni. Hiába nőnek a gyerekek, minden évben várják az angyalok jeleit.
Felnőttként is… Különösen vágyunk valami emberfeletti jelre, ha valami baj van. A napokban látogatóban voltam az egyik kórházban a kisebbik lányommal. Így karácsony körül talán még nehezebb szembenézni minden olyannal, ami nem örök. Főleg, ha nagyon közelről érint minket. Hazafelé menet vártunk a buszmegállóban, sötétben, ónos eső alatt, igen, már valóban tél van kint is és most bent is. Egyszer csak egy kisbusz állt meg mellettünk és egy kedves úr kipattanva felajánlotta, hogy ha a városközpont felé megyünk, akkor nagyon szívesen elvisz minket, ne várjunk itt a zord időben. Nem szoktam az ilyen lehetőségekkel élni, de volt ebben az egészben valami nagyon együttérző, elrendelt és támogató. Az autóban sem a kínos csend uralkodott, hanem pillanatok alatt a véletlen találkozás okait taglaltuk. Átérezte a helyzetet, hiszen ő is egy szerettét fuvarozta oda a gyógyulás reményével. Ahogy haladtunk át az adventi díszben pompázó fővároson, a szorongó érzéseket, a barátságos csevej hangjai és a közeledő karácsonytól várt kívánságok szorították ki.
Fél szemmel a lánykámat figyeltem, hogy vajon kamasz szívvel tudja-e követni ezt a hangulatváltozást, érzi-e, hogy ez az apró epizód milyen mankó most a helyzetünkben? Egy ember, aki egy nehéz pillanatban tapintatos figyelemmel fordult felénk, most átmenetileg egy jó ismerős alakjában tölt fel minket és ő is töltődik általunk. A város fényeit látva eszembe jutott a fent említett gyerekkori szokásom, hogy milyen varázslatos ablakok voltak azok, milyen életre szóló emlékeket hagyott, hogy ott vártam az angyalokkal való találkozást. Mosolyogva hallgatott, benne is régi emlékek jöttek elő.
„És hol volt ez a felüljáró?” – kérdezte. A választól hangosan felnevetett… „Mi abban a házban laktunk akkoriban.”
„Ebben az életben nem
tehetünk nagy dolgokat.Csak kis dolgokat tehetünk,
Teréz anya
nagy szeretettel!”
