Szokott álmodni?
Szoktam.
Az 1988-90-es eseményekkel kapcsolatban is?
Azokkal már régen nem, de sokszor eszembe jutnak.
Milyen gondolatok jutnak ilyenkor az eszébe először?
Büszkeség azon dolgok miatt, amik történtek és amelyekben aktívan részt vettem. De szomorúság is, hogy 35 évvel később egyáltalán nem ott vagyunk, ahogy gondoltuk, nagyjából inkább ugyanott. Pár dolgot másként csinálnék.
Nem akármilyen dolgot vitt végbe, az biztos. Gyerekkorában is fenegyereknek számított?
Abszolút. 1968-ban, 14 évesen Nyugat-Németországban voltam egy hónapig. Éppen akkor rohanta le Szovjetunió Csehszlovákiát. Ennek kapcsán a közvetítésekben sok archív felvételt mutattak az ’56-os forradalomról. Ott döbbentem rá, hogy 12 évvel azután, alig tudtunk róla valamit és többet tudtam meg az egészről, mint előtte. Összegyűjtöttem az újságokat, amelyek ezekről szóltak, s azokba csomagoltam a dolgaimat, így hoztam át a határon. A tűzzel játszottam, édesapám utólag persze majdnem elájult.
Ennyi elég volt, hogy ne szeresse az akkori rendszert?
Mindig ellenzéki voltam, mert az úttörő lét „játszókörnek” számított. Otthon láttam, hogy lelkész édesapámnak sok problémája volt az állammal és az egyházi hivatallal. A neveltetésem során sokat beszélgettünk és olvastam Trianonról, Erdély elvesztéséről. A középiskolában az osztályfőnök az első nap kijelölt egy gyereket, hogy ő szedje össze a KISZ díjakat. Jelentkeztem és megkérdeztem, hogy ez kötelező? A tanár megkérdezte a nevem, majd leültetett és mondta, hogy nem. Így nem lettem KISZ-tag. A gimnáziumban Péter bátyámmal ketten nem voltunk KISZ-tagok, ez egyfajta demonstráció volt.
Megúszta büntetlenül?
Nagyjából igen. Persze a rendezvények mind KISZ szervezések voltak, ezért előtte az osztályfőnök kissé cinikusan megszavaztatta, hogy Roszík Gábor részt vehet-e a KISZ eseményen. Persze megszavazták, egyébként a tanárommal is a mai napig szeretjük egymást. Az orosszal volt problémám, mert nem voltam hajlandó azt a nyelvet tanulni.
Pedig híresen jó nyelvérzéke van, 6-8 nyelvet kiválóan beszél.
Sőt, pár éve megtanultam oroszul is, de az már a börtönmisszióhoz kötődött. Sajnálom, hogy középiskolásként nem tanultam meg a nyelvet, de ez is egy demonstrációja volt a felfogásomnak.
A hivatás választása is ide tartozott, tekintettel arra, hogy a kommunizmus kifejezetten üldözte a keresztényeket?
Voltak demonstrációim teológus koromban, hiszen ott is működtek besúgók és ügynökök. De én Istentől kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra tizenéves koromban, s tudatosan készültem erre.
Az egyetem alatt érték hátrányok a magatartása miatt?
Többször szerettem volna Németországba, Ausztriába, az Egyesült Államokba menni. Minden évben ezeket a kérelmeket elbuktam. Már Jugoszláviába sem engedtek ki, ahonnan könnyű volt disszidálni.
Mikor került Gödöllőre?
Öt év után értesültem arról, hogy megüresedett az itteni lelkészi állás. Jelentkeztem a püspöknél, de azt mondta, hogy soha nem leszek városi lelkész. Tudta, hogy mi a politikai hozzáállásom, hiszen előtte Zalaistvándon is komoly összetűzésem volt a hatósággal és jobb, ha a rebellis alkatom miatt a határ szélén maradok egy kis faluban.
Miért?
Szerinte veszélyes ember voltam. De rá egy évre 1984-ben, miután senki nem akart idejönni, megkaptam a lehetőséget.
Miért volt önnek izgalmas a város?
A szüleim és a kishúgom közelsége, valamint az egyetem és a főváros közelsége miatt. Akkor már angolul is tanítottam, ezért ez is lehetőségként lebegett előttem a sok egyetemista révén.
Mik voltak az első benyomásai a városról?
Mint minden kisvárosban, a település életét meghatározta a pártbizottság és a tanács. Mindenre rányomta a bélyegét a szocializmus és az egypártrendszer. Itt is próbáltam ellenzéki magatartást tanúsítani.
Például?
Az Erzsébet-parki kálvária rettenetesen lepusztult, így az evangélikus templomban szerveztünk egy hangverseny sorozatot és adományokat gyűjtöttünk, ami felkavarta az állóvizet, hisz ilyen még nem volt. 1987-ben március 15-én vasárnap 10 órára hirdették meg az ünnepséget a Petőfi szoborhoz, ahol az istentisztelet kezdésével egyidőben szóltak volna a hangszórók, beszédek és ’48-as nóták. Megkérdeztem a párttitkárt, lehet-e 11 órakor az ünnepség, mivel az istentisztelet ideje fix. Belementek. Az istentisztelet után kivonultunk a templomból, és az ünnepség előtt elhelyeztük a szobornál a nemzeti szalaggal átkötött koszorút.
Már akkor is ilyen respektje volt?
Nem voltak elszállva a helyi vezetők és a ’80-as évek második felében némi engedékenységet mutattak.
Azért a koszorúzás nagy blama lehetett…
Sokat tanakodtunk, hogy elénekeljük az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű ének első versét, ami az evangélikusok himnusza. Végül nem tettük, mert tartottunk a retorziótól. A saját bőrömet szívesen vittem volna vásárra, de másokét nem akartam.
Gondolom gyorsan megismerték önt a városban. Hamar egymásra találtak a hasonlóan gondolkodókkal?
Egy egyszerű evangélikus lelkész voltam, aki csak meglátott dolgokat és nem tudott nyugton maradni. Talán kicsit több bátorságom volt, mint másoknak, de ezt soha nem éreztem. Volt azért konfliktusom az egyházügyi hivatallal és alakultak barátságok is. 1988 októberében, a helyi MDF megalakulása előtt pár nappal beállított hozzám Szikra János költő és Madarász Imre. Kérdezték, hogy október 21-én a múzeumban megalakul az MDF gödöllői szervezete, érdekel-e? Naná, hogy érdekelt, így lettem én is az egyik alapító tag.
A megalakuláskor gondolták már, hogy valamit tenni kell vagy történni fog?
A levegőben lógott a változás. Gondolkodtunk, hogy mit kellene csinálni, de nem volt követendő példa. Kitaláltuk, hogy meghívjuk az országgyűlési képviselőnket egy beszélgetésre. Ez mindenkinek nagyon tetszett.
Ez burkolt tetemre hívás is volt?
Persze! Korábban is volt ilyen a kirendelt emberekkel, de a kutya sem ment el. A Hazafias Népfront elnökét kerestük meg, hogy továbbítsa a képviselőnek a meghívónkat. Többször megismételtük ezt, amit Cservenkáné mindig visszautasított. Nem mert eljönni a darázsfészekbe. Végül beláthatta, ha nem jön el, abból még nagyobb botrányt csinálunk. Délután kettőkor üzent aznap, hogy hat órakor lesz a gyűlés. Én is tíz perccel a kezdés előtt tudtam meg.
Hogy tudták ilyen rövid időn belül megszervezni magukat?
Már volt telefon, mindenki rohant a másikhoz, így körülbelül ötvenen lehettünk. Az első három sorban ott ültek a kirendelt párttagok, rendőrök és civil katonák. Cservenkáné tartott egy hosszú beszámolót arról, hogy mennyire jól mennek a dolgok és milyen jól élnek a szocializmusban a magyar emberek. Utána kérdéseket tehettünk fel. Elsőként Szikra János azt mondta, hogy az országban katasztrofálisan mennek a dolgok és felsorolt pár példát. Azt mondta: képviselő asszony, ezért ön is felelős! Ez önmagában döbbenetes volt, majd mi is sorban felálltunk és kérdéseket tettünk fel, javaslatokat fogalmaztunk meg.
Miket?
Például azt, hogy töröljék el az április negyediki és november hetediki ünnepeket, de ünnepeljük meg október huszonharmadikát, legyenek választások és többpártrendszer. Tizenhét kérdés hangzott el, ami után Cservenkáné csak halandzsázott. A végén valósággal rosszul lett, leroskadt a székre, úgy rohant hozzá az orvos. Pedig nem voltunk tiszteletlenek, csak határozottak.
Nem féltek attól, hogy a kérdések hallatán szétverik vagy feloszlatják a fórumot?
Nem, de onnan tudtuk, hogy kivezényelt emberek vannak jelen, hogy minden ötödik mondatánál elkezdtek tapsolni. A végén a Hazafias Népfront titkára felállt, megköszönte Cservenkánénak, hogy eljött és kifejezte reményét, hogy a képviselő asszony ezután is a nép érdekeit fogja szolgálni. Ő pedig azt mondta: „Nem, én a pártét.” Ezt rajtam kívül senki sem látta. Én sem hallottam, csak szájról olvastam. Ki voltunk akadva, engem is felkavartak az események. Napokig csak gyűltek bennem a dolgok, hogy valamit kellene reagálni. Egyszer csak kilobbant belőlem és megírtam egy nyílt levelet.
Ezt egyeztette valakivel?
Senkivel, csak úgy kipattant. Varga Kálmánhoz mentem el megmutatni neki. Nem árulom el, mit mondott. Tanakodtunk, mit lehetne ezzel csinálni? Ha megjelenik, mint Roszík Gábor, nekem végem van. Órákon át dilemmáztunk, Kálmán végül azt mondta, hogy berakná a Gödöllői Mindenes újságba, amelynek szerkesztője volt, de a decemberi szám már megjelent. Végül decemberben megjelentette a januári számot, majd mindent egy lapra feltéve mondtam neki, írja alá a nevemmel, lesz, ami lesz. Kálmán beindult, nem kért engedélyt a pártbizottságtól és karácsony előtt pár nappal megjelent a lap.
Ezek után milyen Karácsonya volt?
Karácsony ünnepe után elutaztunk a szüleimhez. Mikor visszajöttem pár nap múlva, akkor realizálódott, hogy az egész város erről beszél, az emberek sokszorosították a levelet. A HÉV üléseitől kezdve mindenhol ott volt, egyszerre robbant a bomba, egyfajta forradalom tört ki, mindenki erről beszélt és ennek a lázában égett.
Volt országos visszhangja?
A püspököm – aki maga kétszer is ügynök volt, különböző fedőnevek alatt – azonnal magához hívott. Felhívták és igen rossz néven vették, hogy megírtam ezt a levelet. Kérte, hogy állítsam le magam.
Erre mit tudott válaszolni?
Semmit. Meghallgattam és eljöttem. 1989. január 4-re összehívtunk egy MDF közgyűlést, ahol Durkó Károly felvetette, hogy kezdeményezzük Cservenkáné Parlementből való visszahívását.
Ezt a nyílt levélbe nem írta bele?
Annak az volt a lényege, hogy nem azért él jól a magyar nép, mert szocializmus van, hanem azért, mert 1956-ban forradalom volt. Ez verte ki a biztosítékot mindenkinél.
Ekkor önt már egyfajta „vezetőként” kezelték?
Népszerű lettem, aki ezt elindította. A következő nyílt gyűlésen megvitattuk Cservenkáné visszahívását. Nem sokon múlott a kérdés, mert voltak az MDF-ben MSZMP tagok is, akik próbálták védeni a helyzetet. A vita végén Varga Kálmán szavazásra bocsátotta a kérdést. A nézők közül felállt Herczenik Gyula helyi párttitkár, aki hozzá akart szólni. De Kálmán leültette, hogy csak a közgyűlési tagok szólhatnak hozzá, a szavazás után szívesen meghallgatjuk. Ilyet még nem mondtak a legnagyobb helyi „kutyának”, sőt így: Herczenik úr… A többség a visszahívás kezdeményezése mellett szavazott.
Erre Herczenik?
Okafogyottá vált a felszólalása. Január közepére kitűztük az aláírásgyűjtést, hogy helyi népszavazást kezdeményezzünk Cservenkáné visszahívására.
Megváltozott az élete 1988 Karácsonya és 1989 januárja között?
Teljes eufóriában voltunk, minden nap tanácskoztunk és nem állhattunk meg. A Gödöllői Mindenesben Novák László, a Budapest Bank elnöke támadott meg egy levélben. Szerinte olyan mondatot adtam Cservenkáné szájába, ami nem hangzott el. Nem tudtam bizonyítani, végül egy országos interjúban megkérdezték a képviselő asszonyt, amire ezt válaszolta: „Miért, maga mit mondott volna?” Akaratlanul tett beismerő vallomást, szinte ő védte meg a becsületemet, ami után minden támadóm a padlóra került. Persze Novákkal válaszolgattunk egymásnak, de erre egy hónapot kellett várni, a következő lapszámig. Novák végül azt írta, hogy nagyotmondó vagyok. Erre én válaszoltam, tudok még annál nagyobbat is mondani: az oroszok szépen hazamennek.
Ezt ön mondta ki először az országban?
Igen. És hogy itt demokrácia lesz, a magyarok élni fognak, méghozzá jól. A rendszerváltás után két évvel mindenki le is cserélte a Trabantját, a Wartburgját és a Zsiguliját. És az oroszok hazamentek… Ez 1989 márciusában jelent meg és akkora szlogen lett, hogy a választási plakátjaimon, szórólapjaimon is rajta volt, pedig akkor még itt voltak két évig.
Volt bármilyen afférja az oroszokkal?
Nem, pedig elég sok szovjet katona volt Gödöllőn, de már nem lehetett látni őket, igazán ki sem jöttek a városba.
Hol gyűjtötték az aláírásokat?
Mindenhol. Szájról szájra terjedt a hír. Veszélyes volt, mert 45 éve nem volt olyan, hogy aláírást gyűjtsenek egy képviselő visszahívására. Pedig Cservenkáné nagy kutya volt, a Parlament alelnöke, Kádár jobbkeze, megyei párttitkár, központi bizottsági tag. Annyira féltettek a barátaim, hogy megkértek, maradjak otthon és ne gyűjtsek aláírásokat. Kivonultak persze a katonák, rendőrök, a gödöllői MDF-esek pedig nagy nyugalommal gyűjtötték az aláírásokat. Már első nap összegyűlt a szükséges mennyiség, másnap estig pedig kétszer annyi lett. Pedig sokan nem is merték aláírni.
Ekkor már biztosak voltak a sikerben?
Simán elsöpörhették volna. Az aláírásokról másolatot készítettünk, és egy közeli evangélikus parókia páncélszekrényébe bezártuk. Az aláírásokat beküldtük az elnöki tanácshoz és szinte naponta kértük, hogy írják ki a referendumot a népszavazásra. Közben gyűléseket tartottunk, meghívtunk ellenzéki embereket, mindenki Gödöllőre figyelt. Végül akkora volt a nyomás és a forrongás, hogy Cservenkáné áprilisban lemondott. Állítólag a Központi Bizottságban is erre bíztatták. Dani fiam ekkor nyolcadikos általános iskolás volt. Reggel elment az iskolába, nyolc óra körül pedig csörgött a telefonom. A fiam volt, izgatottan újságolta a lemondás hírét. Tőle tudtam meg, mert valaki reggel hallotta a rádióban.
Ez már a győzelem szele volt?
Ez már az. Nem kellett referendum, ezért így arra kértük az elnöki tanácsot, hogy akkor most az időközi választást írják ki, hiszen nincs a Parlementben képviselete Gödöllőnek és Isaszegnek.
Itt már egyértelműen tudta, hogy győzött?
Az azért túlzás. Nem volt formai a választás. Éreztük, hogy nyerhetünk, de nem mehettünk biztosra. Manipuláltak mindent. Nyár közepére írták ki a választásokat, amikor mindenki szabadságon van, nem volt pénzünk, újságunk, sokszorosító gépünk sem. Az MSZMP-nek pedig volt mindene.
Kérdés volt, hogy ön indul a választáson?
Nem nagyon. A közgyűlésen velem együtt három jelölt lett, majd titkos szavazással döntő többséggel én lettem a jelölt.
Hivatalos jelöltként mennyire bántak önnel kesztyűs kézzel az állam részéről?
Csak az MDF jelöltje lettem, utána jöttek a jelölőgyűlések. Kilenc jelölt volt, Körösfői László az MSZMP részéről, mindenféle kommunista szatellit szervezet jelöltjei és én. A harmadik jelölőgyűlés után ketten maradtunk Körösfőivel. Nem féltem, de vigyáztam, nem maradtam egyedül. De a Petőfi téren egy munkásőr megfenyegetett, hogy lelőnek. Május elsején pedig egy rendőr fogott rám pisztolyt autóból és megkérdezte: „Mi lenne, ha most lelőnélek?” Tudtam, hogy ez csak fenyegetés.
Mekkora hatással bírtak a gödöllői események?
Ötven másik településen elkezdték visszahívni a képviselőiket. Jártam az országot, mentem a gyűlésekre.
Kérték a receptet?
Igen. Még az egyetemen is szerveztünk egy szimpóziumot, amelynek témája egyedül a visszahívás volt. Úgy voltunk vele, ha Cservenkánéval meg lehetett csinálni, akkor mással is. Érdekes, hogy az akciók máshol nem jártak sikerrel. Gyűjtöttek aláírásokat, a képviselő viszont nem mondott le, az elnöki tanács nem írt ki szavazást, nem történt semmi.
Tanulhattak a gödöllői példából?
Lehet, hogy jobbnak látták volna, ha Cservenkáné sem mond le.
Hogy látja, valójában meggyorsította ön a rendszerváltást?
Azt gondolom, igen. Cservenkánéról tudták, hogy utálattal viseltetik az egyházak iránt. Volt egy pikantériája, hogy pont egy lelkész ment neki és vonta ki őt a forgalomból. Meggyőződésem, hogy a gödöllői eset felgyorsította és befolyásolta a választásokat is. Július 22-én négy helyen volt választás (Gödöllőn, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Szegeden – a szerk.). Itt 67% ment el. Az emberek külföldről és balatoni nyaralásról is hazajöttek. Itt felcukkoltuk az embereket, a többi helyen a képviselő halála miatt írtak ki választást. Majdnem 70%-ot kaptam, máshol nem volt érvényes a választás. Bekerültem a Parlamentbe és minden ülésen felszólaltam, ostoroztam a rendszert, a kommunistákat. Nagy hatása volt az egész világon. Ez volt az első olyan eset a kommunista országokban, ahol ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Még Fidel Castro is két órát szánt a helyzetnek egy politikai beszédében, amelyben kirohant a magyarországi kommunisták gyengesége miatt. A választás után két nappal táviratot kaptam, amelyben ez állt: „Gratulálok és szeretettel köszöntöm Magyarország első szabadon választott ellenzéki képviselőjét! Habsburg Ottó”. Alaszkától Skandináviáig kaptam a leveleket. Franciaországban a fő televíziós csatorna az elmúlt évtizedekben szalagcímben csak egyszer foglalkozott Magyarországgal, amikor képviselő lettem. Ez nem csak nagy esemény, de nagy felelősség is volt.
Az 1989-es, majd 1990-es újraválasztásakor milyen elképzelései és belső indíttatásai voltak Gödöllő érdekében?
A fő cél a rendszerváltás és többpártrendszer kialakítása volt. Természetes volt a helyi dolgok felkarolása, így 1989 szeptemberében az első interpellációmat a Grassalkovich kastély felújítása érdekében intéztem Németh Miklós miniszterelnökhöz. Egyetlen ellenzéki képviselőként 1990 tavaszán meghívtak az utolsó kommunista kormány utolsó kormányülésére. Ott hozták meg a határozatot, ami alapján elkezdődött a kastély felújítása. Talán ma is érvényben van.
Miért nem töltött be soha nagyobb politikai tisztséget?
Soha nem merült fel ez a kérdés és ettől nagyobb megtiszteltetés ért. 1992-ben felhívott Antall József miniszterelnök, hogy megüresedett a Vöröskereszt főtitkári posztja. Mintha rám írták volna ki. Bíztattak, hogy pályázzam meg, mindenben segítenek. Megtettem, de a küldöttgyűlés tagjai a megyei Vöröskereszt titkárai, bukott TSZ- és tanácselnökök voltak, így csak néhány szavazatot kaptam. Jó kapcsolatom volt Antall Józseffel, egyszer együtt utaztunk Bornemouthba. Margaret Thatcher brit miniszterelnöktől megkaptam a Fáklya kitüntetést, s amikor a miniszterelnök megtudta ezt, hívott, hogy menjek velük a kormányzati géppel. Még nagyobb dolog volt, amikor 1990-ben az MDF országos gyűlése beválasztott az MDF országos elnökségébe. 1993-ig szerdánként egy szűkebb grémiumban ültem Antall Józseffel, Szabad Györggyel, Csurka Istvánnal, Csoóri Sándorral, Jeszenkszky Gézával és Für Lajossal, csupa miniszterrel és államtitkárral.
A rendszerváltás előtt könnyebben véghez tudott vinni dolgokat, mint utána?
Tartottak tőlem, mert még az MDF-en belül is rebellisnek számítottam. Nem voltam elégedett a rendszerváltással. Azt mondtam, hogy ha olyan plakátokkal szórjuk tele az országot, hogy tavaszi nagytakarítás, akkor legyen is az!
Mire a legbüszkébb?
A külügyi bizottságnak voltam a tagja. Segítettem a rendszerváltást Albániában és Kubában is, volt egy nagy kavarásunk. Mindkettőre büszke vagyok. Ennek ellenére inkább a szociális területen indultam el. Létrehoztam a Tessedik Sámuel Alapítványt, amely ma is működik. 1994-ben nyitottuk meg az anyaotthont, amelyet ma már Családok Átmeneti Otthonának hívnak. A 30 év alatt több tízezer édesanyának és családnak segítettünk. 1991-ben elkezdtem a börtönmissziót is. Úgy éreztem, élnem kell azzal a lehetőséggel, amely nekem adatott és olyan dolgokat kell elindítanom, amelyeket egyébként biztos nem tudnék.
Hol és hogyan él ma Roszík Gábor?
A Covid ideje alatt felvonultam a Mátrába és ott ragadtam, nagyon jól érzem magam. Többnyire ott élek, sok mindent online is el lehet végezni. Nyugdíjban vagyok hat éve, de tovább végzem a lelkészi szolgálatot és a börtönmissziót is.
GDL
