35 éve, 1988 tavaszán Máriabesnyőn emlékmisét tartottak Teleki Pál halálának évfordulójára, ahol sok öregcserkész és az idősebb generáció vett részt, de köztük pár fiatalember is megjelent. Máthé László, a Blahai körzet megválasztott önkormányzati képviselője, és az újjáalakult gödöllői cserkészcsapat első parancsnoka így emlékezett vissza az eseményre: „Nagyon bensőséges volt a megemlékezés, ahol az öregcserkészek reményüknek adtak hangot, hogy az országban hamarosan újra lehet éleszteni a cserkészetet és számítanak ránk, fiatalokra. Adtak időpontokat és címet Budapesten, ahova hívtak engem is. Titkos összejövetelek voltak Budán, zegzugos utcákon át jutottam el a célig. Itt megjelent Id. Dr. Surján László orvos is, aki a Magyar Cserkészszövetség országos elnöke lett, és e tisztségét 80 éves koráig töltötte be.”
Miután valóban elkezdődött a mozgalom újjászervezése, egy idő után már csak az volt a kérdés, hogy a komoly történelmi múlttal rendelkező gödöllői 802. számú Szent Korona Cserkészcsapat is ott lesz-e a zászlóbontás idején. „Mozsgai József volt Gödöllőn a Kastélykápolna plébánosa, aki a II. világháború előtt gyermekként kiscserkész volt, ám fiatalon Ő is megélte a rendszerváltást, csak negatív előjellel, hiszen betiltották a mozgalmat. Viszont meghatározó volt számára az a pár év, így még a kis cserkészládáját is megőrizte. A feleségem és Mozsgai atya is támogatott a helyi csapat újjáalakításában, akkor még fontos volt az egyházközség felelősségvállalása. Kimentünk Ausztriába, hogy Kölley Gyuri bácsitól, az európai cserkészkerület parancsnokától kérjünk segítséget, majd 1989-ben mintegy 30 fővel megalakult az első fiú csapat Gödöllőn. Az ünnepélyes eskütétel a mogyoródi Várdombon, Szent László ünnepén volt. Bátyám Mogyoródon szolgált plébánosként, aki a szervezésében segítséget nyújtott. Az országban is elsők között alakultunk újra és a felnőtt fiatalokat kértem fel az őrsök vezetésére, így elindulhatott az ifjúsági nevelő munka.” – emlékezett vissza a kezdetekre Máthé László. Rá egy évre a Szent Koronás lányok és a 943. sz. Ráday Pál református csapat is megalakult, akik mára sajnos megszűntek.
Már az első években nagyon aktívan működött a cserkészet Gödöllőn, amelyre így gondol vissza a csapat első vezetője: „Kialakítottunk egy focipályát a kápolna mellett és a sekrestye szomszédságában lévő egykori harangozó lak felső emeletét kifestettük, ott volt az első cserkész szobánk. A kastély kezelőjével kialakítottam egy jó kapcsolatot, ami akkor még pesti fenntartásban volt. Egy romantikus élményt láttam abban, hogy a cserkészekkel a padlástól a pincéig megnézhessük a kastély történelmi falait. Elvállaltunk lehetetlennek tűnő feladatokat is, hogy beengedjenek, végül – mint később kiderült – a piarista diák múlttal rendelkező vezető pozitívan állt a kéréshez és engedélyezte, mivel még állagmegóvás sem történt akkoriban, csak őrizték az épületet.” Majd jöttek az első nyári nagy táborok az évközi őrsi munkák után, amelyre az egész éves munka gyümölcseként tekintett minden gyermek, akik izgatottan várták a közösségi élményeket. Erről is számos emléket osztott meg a szerkesztőséggel Máthé László, aki az első táborokat meghatározónak vélte: „Az első rábakethelyi tábor helyszín kiválasztásakor közel akartunk menni a nyugati határhoz, ami pár évvel előtte még tilos volt. Mozsgai atya is segített, aki ciszter szerzetes papként jó kapcsolatot ápolt Szentgotthárdon az ország egyik legnagyobb cisztercita barokk templom és apátság vezetésével. A szervezés miatt leutaztam feleségemmel megnézni Rábakethelyt, illetve a plébánia melletti szabadidőközpontot, ami a tábor területéül szolgált. A hosszú út miatt egy éjszakát a plébánián aludtunk, majd reggel az atya megkérdezte: „tudjuk-e, hogy milyen szobában szállásolt el?” Persze nem tudtuk, hogy annak a Brenner János káplán atyának a szobáját kaptuk meg, akit a kommunizmus évei alatt meggyilkoltak és 1990-ig beszélni sem lehetett róla. Az elmúlt hetekben filmsorozattal emlékeztek meg életéről, akit éppen öt éve avattak boldoggá. A másik élményem már a táborban történt, amikor egy reggeli torna „sótörés” gyakorlata közben az egyik őrsvezető nagyot lendített magán hátra – egymás karjába kulcsolt kezeinkkel –, akit nem tudtam megtartani, így arccal a murvás talajra estem, a vér pedig ömlött a fejemből. Gyorsan a helyi SZTK-ba mentem, ahol a nővér kiszólt, mint egy alkoholistának, hogy „üljön le és várjon”! Majd amikor elmondtam, hogy ki vagyok és mi történt, akkor zavartan mosolygott és kedves volt a seb ellátása során. A következő évben Katalinpusztán volt a csapattábor, ahol az egyik erdei portyán a helyi fakitermelő munkások megkérdezték, hogy Rockenbauer Pál emlékhelyét keressük, ahol meghalt? Mivel nem hallottunk erről, hogy a kéktúrákról ismert természetjáró itt hunyt el pár évvel érkezésünk előtt, elkísértek minket oda, ahol kopjafát állítottak a tiszteletére. A harmadik nagy táborunk Dömösön volt, ahol Beer Miklós püspök úr ekkor még plébánosként szolgált és kijött hozzánk tábori misét tartani, de ez volt az első koedukált táborunk is a lányokkal. Az egyik este, a takarodó után lejött egy róka a moslékos edényhez, amiből előbb dézsmált, majd magával vitte a maradékot, elásta és újra visszajött. Kiderült, hogy ez remek lehetőség a kicsik nevelésére, akik síri csendben tudtak maradni, mert hosszabb ideig rókát szerettek volna látni közelről. Azóta se láttam így vad rókát az életem során. A másik érdekes emlék, amikor egyik nap még lementünk focizni a pályára, de másnapra olyan árvíz öntötte el a Duna partot, hogy a kapu tetejét sem láttuk.”
Ekkor már közeleg az 1993-ban rendezett emléktábor éve, de előtte még volt egy portya Versegen. A blahai képviselő és egykori vezető tiszt a cserkészet lényegét összefoglaló emlékeket őriz a helyről, amit velünk is megosztott: „Amikor a falubeliek észrevették, hogy sátrat vertünk a Verseg melletti erdőben, egyik este nagy „tamadunk” táblát – így ékezet nélkül – raktak ki a körlet mellett épített latrina ajtajára és arra készültek, hogy megtámadnak minket. De mielőtt ez megtörtént, tervet szőttünk és csendben vártuk a nagy hanggal érkező fiatalokat, akik észre sem vették, hogy csapdába kerültek, így a megadott jelre bekerítettük és elkaptuk a helybelieket. Természetesen barátságosan fogadtuk a srácokat, beinvitáltuk és megmutattuk nekik a tábort, elmeséltük, hogy mi egy cserkészcsapat vagyunk és jól érezzük itt magunkat. Mint később kiderült, előtte ők átmentek egy kukoricáson és hosszú késeikkel lecsapdosták a nyers kukoricaszárakat. Másnap mentünk le a faluba, a csősz pedig kint volt a helyszínen és azt hitte, hogy mi csináltuk az aprítást. A gazda felénk jött egy nagy bottal és kiabálta, hogy most agyonüt mindenkit. Mivel fiatal és erős voltam, nem féltem és tudtam, hogy nem tettünk semmi rosszat, így leválva a többiektől bátran mentem felé elmondani az igazságot. A gyermekek elmondása szerint a felemelt nagy bot lassan ereszkedett a föld felé és mire odaértem, már teljesen leengedte, majd rövid beszélgetés után jött a baráti kézfogás. A cserkészek nagyon örültek a jelenetnek, mert többen féltek és készen álltak a futásra, amire nem került sor. Ezek az emlékek örökre belém égtek, hiszen a cserkészet két fő erényét és több parancsát is megmutatta számunkra, főleg a ránk bízott gyermekeknek. Az Isten szeretete és jósága nyilvánult meg a helyi fiataloknál, ahol akár a vélt vagy valós „ellenséget” is befogadtuk, testvérnek tekintettük őket és kinyitottuk számukra az életünk egy fontos szegletét, a cserkészet értékeit. A gazdával szemben pedig egyenes volt a lelkünk, igazat mondtunk és nem féltünk, ahol a csősz is megértette és elmondta nekem, hogy valóban feldúlt az okozott kár miatt, de a cserkészek védik a természetet.”
GDL
