Szülei gyermekeik születése előtt tértek át a zsidó hitről a katolikusra, így Sík Sándor már egy keresztény családba született bele az Osztrák-Magyar Monarchia delelőpontjának idejében. Idősebb testvérei a születésekor meghaltak skarlátban, így ő vált a gyermekek közül a legidősebbé. A gyermekkora visszaemlékezései alapján felhőtlen és boldog volt, így a gödöllői házat „vidámság és vallásos légkör” töltötte be.
A családban igen nagy érdeklődést mutatott mindenki az irodalom iránt, és a szűkebb környezetben is köztudott volt, hogy Sík rajong a versekért. Meghatározó volt életében, amikor Vörösmarty műveinek kétkötetes kiadásával lepte meg az egyik szomszéd. A családja és az itt töltött évek emlékei is megjelennek verseiben. Édesapja korai halálával igen szűkös esztendők következtek a család számára. Sík már megértette, hogy milyen bizonytalanná vált a család helyzete, amit később meg is írt a Szembe a nappal c. kötetben. Itt ír arról, hogy el kellett adni a házukat, és ahogyan édesanyja vigasztalta: „majd megsegít az Isten, kisfiam”. Minden nehézség ellenére örömmel emlékezett vissza az itteni évekre. Ír a hógolyó csatákról, a házuk végénél haladó vasútról, a túrákról az isaszegi csata helyszínére, valamint arról is, hogyan lapították ki a síneken a pénzérméket az arra haladó vonatokkal. Gödöllő egyik leglátványosabb épülete akkor is a Grassalkovich kastély volt, ami az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a királyi család használatában volt.
Sík Sándor nagyon szeretett a kastély parkjában sétálni, amit meg is tehetett, ha éppen a királyi család nem tartózkodott ott. Gödöllő teljesen elragadta Sík Sándort, így a Dal; Emlékezés az otthoniakra; Gödöllő; valamint a Régimódi vers az isaszegi országútról c. művei is erről a tájról szóltak. Az elemi osztályok elvégzése után a Piarista Gimnáziumban tanult Budapesten, de az érettségit Kecskeméten tette le. Középiskolai évei után a Budapesti Tudományegyetemen tanult magyar-latin szakos tanárnak, ami után doktori diplomát is szerzett. Eleinte Vácon kezdett tanítani, de később Budapesten tanított a piaristáknál. Meghatározó alakja és alapítója volt az ekkor létre jött cserkészmozgalomnak. Célja volt, hogy „emberebb embert és magyarabb magyart” neveljen az ifjúságból. A cserkészet a jövő mentsvárává vált, ugyanis az országnak ekkor már régen nem pusztán erős iparra és hadászatra volt szüksége, hanem becsületre és erkölcsös emberekre is, s ezt a szellemiséget a cserkészet képviselte. Az első világháború alatt tábori lelkészként szolgált. Gimnáziumi tanárként töltött évei után kinevezték 1929-ben a Szegedi Egyetem tanárának. A második világháború után 1947-ben ő lett a piaristák magyarországi tartományfőnöke. Élete során az irodalom számos formájával foglalkozott, így szerkesztett imakönyveket, tankönyveket, újságokat, valamint sokat írt az Élet és a Vigilia katolikus folyóiratokban.
A kommunista hatalomátvételt és az egyházi iskolák bezárását követően Sík visszavonult, egészen az 1963-ban bekövetkezett haláláig. Munkásságát jól összefoglalják sorai: „A szeretet nem tud határokat, mindenkit, mindent magához ölel, és kifosztani vágyik önmagát, és odaadni mindent és magát, és mindenkinek lenni mindene.”
Wisznovszky Tamás
