Embernek maradni – portré Tóth Krisztináról

Egy település biztosan van Magyarországon, ahol a Tóth Krisztina név hallatán az embereknek nem egy tömegnév, hanem az ötszörös asztalitenisz olimpikon ugrik elő az emlékezetükből. Ez Gödöllő, amely városban kétéves korától élt a kiváló sportoló, s ahol 15 éve díszpolgár lett. Ennek kapcsán beszélgettünk a Németországban élő kiválósággal.

Idén lesz 15 éve, hogy Gödöllő díszpolgára lett. Tudja, hogy még milyen kerek évfordulót ünnepelhet?

Bevallom, a születésnapokon kívül nem nagyon tartom számon az évfordulókat.

A szakmai oldalak szerint 40 éve, 1983-ban kezdett el pingpongozni. Hogyan emlékszik vissza a ’80-as évekre? Miért éppen az asztaliteniszt választotta?

Ja igen, bár valójában már ’82-ben kezdtem. Akkor nyolcéves voltam és anyukám szeretett volna keresni nekem elfoglaltságot, hogy az iskola mellett sportoljak is. Egy újsághirdetésben látta a hirdetést, hogy lehet asztaliteniszezni. Így kerültem a GSC-hez (Gödöllői Sport Club – a szerk.) és Orgoványi Imréhez. Még ütőm sem volt és olyan sokan voltunk, hogy kezdetben anyukám játszott velem.

Később azonban édesapja kísérte pályafutásának minden lépését.

Igen, egy idő után átvette a szerepet, ő vitt a versenyekre is, támogatott mindenben, még az összes, velem kapcsolatos újságcikket is kigyűjtötte, talán a mai napig is ezt teszi.

Magyarországon a Statisztika volt „a klub” a nőknél, amivel egyeduralkodók voltak itthon, de európai viszonylatban is remekeltek. Ez volt élete legmeghatározóbb része?

Sok szempontból az volt, hiszen gyerekként naponta jártam hévvel Pestre edzeni. Ott volt először főállású edzőm, onnan lettem felnőtt válogatott, és a Statisztika mezében játszottam a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (mai nevén Bajnokok Ligája – a szerk.) is. Több időt töltöttem ott, mint itthon a családommal, a csarnok mellett jártam iskolába, és volt, hogy ott is aludtam. A baráti kapcsolataim is abból az időszakból valók. A Németországban töltött évek is hasonlóan fontosak, de ott nem volt olyan családias a hangulat. 

Pályafutását számos siker övezi. Melyikre a legbüszkébb?

Tíz éve sportigazgatóként dolgozom, s nap mint nap belegondolok, hogy azok a gyerekek, akikkel foglalkozom, azt szeretnék elérni, ami nekem sikerült. Gyerekként én is így gondolkodtam, de fontos, hogy lépésről lépésre haladjunk. Nyilván az első ifi Európa-bajnoki címem fontos volt, de a felnőtt EB cím is meghatározó, ami mutatta, hogy jó úton járok. Az öt olimpiai részvétel sem magától jött, hiszen már kijutni sem volt egyszerű, de egyetlen sikert sem lehet kiemelni a többi közül.

Van önben hiányérzet, hogy nem sikerült olimpiai érmet szerezni?

Tóth Krisztina Grosics Gyulával, az aranycsapat legendás kapusával

Megérdemeltük volna Csillával (Bátorfi Csilla, akivel párosban értek el szép eredményeket – a szerk.), de ehhez kellett volna egy kis szerencse is. Valamiért nem úgy alakult. Néha eszembe jut, hogy kár érte, hiszen egy bronzéremmel már olimpiai járadékot is kapnék, ami ad egy plusz anyagi biztonságot. De sem Csillának, sem nekem, nem hatja át a mindennapjainkat ez a dolog, így nincs is bennünk rossz érzés.

Játékos pályafutását Németországban fejezte be. Tudatos volt ehhez az országválasztás?

Nem volt az, ugyanakkor 26 évesen, 15 évnyi Statisztikában való versenyzés után belefáradtam. Akkor jött egy ajánlat, amit elfogadtam, így 2013-ban a Bundesligában játszottam az utolsó mérkőzésemet. Néha ugyan be kell ugranom egy-egy játékos helyett, de ez más.

Utólag nem bánta meg, hogy nem előbb ment a német bajnokságba játszani?

Utólag dehogynem, mert ha korábban itt játszom, akkor részese lehettem volna a Bundesliga igazi aranykorának. Persze ki tudja, ha fiatalabban kerülök ki, akkor mi lett volna? Egyedül voltam, itt mindenkinek saját magának kell intézni a dolgait, más, mint otthon.

Véglegesen letelepedett Németországban?

Nem végleges a döntésem, de a pályafutásom végeztével nem volt miért hazajönnöm. Sem sportolói, sem sportvezetői lehetőséget nem láttam itthon. Németországban viszont már az aktív pályafutásom utolsó évében megpályáztam egy sportigazgatói állást, amit elnyertem. Ugyan ez is rizikó volt mind a munkáltató, mind pedig a részemről, de ahogy mondták, kellemesen csalódtak bennem, hiszem ember maradtam. Fontos volt nekik, hogy kívülről jöjjön egy semleges ember, akinek szaktekintélye is van.

Ekkora tapasztalattal rendelkező olimpikon minden nemzet számára óriási kincs. Mennyire számítanak önre Magyarországon és Gödöllőn? Bevonták a munkába a gödöllői sportkoncepció megalkotásakor?

A gödöllői asztalitenisz részéről Bartha Tibor (a Gödöllői SK szakosztály vezetője – a szerk.) keresett, de a bajor munkám nem teszi lehetővé, hogy hosszabb időt Magyarországon töltsek, így abban maradtunk, hogy majd beszélünk a jövőbeli együttműködésről, ha úgy alakul. Szeretem a munkámat, ezen a fronton csak akkor gondolkodnék el bármi máson, ha komoly, hosszútávú és koncepcionális lehetőségről lenne szó. Jól érzem magamat Németországban, de máshol is így éreznék, ha megfelelő munkát végezhetek, amit élvezek. Sosem törtem pozíciókra, sokkal fontosabb a számomra, hogy normális helyen dolgozhassak. Hozzáteszem, túl sok komoly állás világviszonylatban sincs ebben a sportágban, Magyarországon pedig nem tudom, hogy milyen irányba tart az asztalitenisz. Az edzőkkel és játékosokkal tartom a kapcsolatot, nemrég például nálunk volt a leány ifi válogatott. Dolgozunk csereprogramokon, a kölcsönös tisztelet is megvan mindenki irányába. Nyitott és segítőkész vagyok, pláne, ha gyerekekről van szó.

Nemrégiben épült egy asztalitenisz csarnok Gödöllőn. Hogy látja, milyen hatással van ez a helyi és a regionális sportéletre?

Nem tudom megítélni, mert nem vagyok otthon. Az biztos, hogy óriási előnyt jelenthet ez a jövőben.

Mit jelenthet ez a csarnok a magyar asztalitenisz sportnak?

Saját tapasztalatból tudom, hogy meg kell becsülni ezt a „luxus helyzetet”, mert nagyon ritka, amikor kifejezetten az asztalitenisz számára épül egy csarnok. Ha a szövetség is okosan tud élni ezzel a lehetőséggel, akkor az utánpótlás sportban nagy hasznára lehet.

Látjuk-e még valaha a Bátorfi-Tóth párost játszani – akár szenior versenyeken?

Biztos nem, hiszen Csilla is edzősködik, régóta nem fogott ütőt a kezében. Szoros maradt a kapcsolatunk, hetente egyszer találkozunk. Most is egy vele való kávézásból érkeztem az interjúra.

Van-e bármi, ami a bakancslistáján szerepel?

Ha a szívemre hallgatok, akkor nem csak az asztaliteniszben gondolkodom. Olyan csapatban dolgoznék, ahol a gyerekekért lehetne tenni minél többet, hogy ők a szociális és esetleges hátrányos helyzetüktől függetlenül megkaphassanak minden lehetőséget a tehetségükhöz mérten. Ez lehet sport, matek, bármi, de ne szenvedjen senki hátrányt amiatt, hogy honnan jön. Ebben nem nagyon látok előrelépést. E területen jó lenne Gödöllőn is valamit alkotni.

SZG