Egy pap- és hívő-hiánnyal küzdő országban mi indította el, hogy a rendszerváltás környékén a papi hivatást válassza?
Bízom benne, hogy nem én választottam, hanem ahogy Jézus mondja: „Én választottalak ki titeket” (Jn 15,16). Ezt így is élem meg a mai napig. A körülményektől függetlenül mindig azt tapasztaltam meg, hogy a jó Isten hív és terve van velem. Ugyan sok minden történt az elmúlt három évtizedben, de az igazi élmény ebben pont az, hogy az Isten ma is számít rám.
Tavaly volt az ezüstmiséje, az egykori fiatal gödöllői káplánból ma Hatvan városának plébánosa. Milyen fontos mérföldkövei voltak az elmúlt negyed évszázadnak?
Már a papképzés hat éve egy kitörölhetetlen élmény volt számomra. Hihetetlen távlatok nyíltak meg, amely végén fontos mérföldkő volt a papszentelés, amikor a meghívást válaszként megfogalmaztam, amit az egyházon keresztül Krisztus elfogadott. Az áthelyezéseket is ide sorolom, főleg a kápláni időszakokat, mivel egy önfeledt papi életet kaptam jó vezetők melletti tanulási lehetőségekkel. De az első önálló helyszínt is így éltem meg, ahol már nincs valakinek a szárnya oltalomként felettem, így a felelősség és a gazda szerep is rám hárult.
Gödöllőn épp az ezredfordulón szolgált, hogyan gondol vissza az itt töltött két évre?
Nagy hála van a szívemben a Gödöllőn töltött kétéves kápláni állomásért (1999-2001-ig, a szerk.). Sokat tanultam Péter atyától egy pezsgő, fiatalokkal és családokkal teli nagy létszámú közösségben, amit a későbbi szolgálati helyeimen kamatoztathattam. A plébános óriási munkabírással rendelkezett, elég volt a naptárjára nézni, így a meghatározott feladat megosztás mellett azért komoly kápláni szabadságot kaptam. Tény, hogy heti több mint 20 órában tanítottam hittant a Líceumban, de akkor ezt is egy szép kihívásnak éltem meg. A cserkészekkel való közös munka is nagyon inspirálóan hatott rám, de az összes kis- és nagyobb közösség, melyekből a gödöllői egyházközség egy egészet alkotott, az a miliő, aminek a részese lehettem, sokat adott számomra. De persze az ezredforduló káplánjának lenni is kiváltság Gödöllőn.
Fiatal kora ellenére sok helyen szolgált, Pásztó és Dunakeszi voltak hosszabb állomásai, illetve talán a hatvani is az lesz. Volt ideje és lehetősége ezeken a településeken megvalósítania azt a célt, amire az Isten szolgálatra hívta?
Mindig elsődleges volt, hogy ne az számítson, amit én akarok, hanem az, amit a jó Isten lehetőségként kínál. Az érsekvadkerti és gödöllői állomáshelyeken már voltak egyházi oktatási intézmények, ezek tudatosították bennem, hogy e nélkül az egyház hosszabb távon nem tud embereket megszólítani. Egy óvoda a szülőn keresztül a gyermeket, egy iskola pedig a gyermeken keresztül a szülőt teszi elérhetővé. Pásztón a fiatal házas szülők igényeire támaszkodva sikerült katolikus óvodát szervezni, rá egy évre általános iskola nőtt ki belőle egy hallatlan összefogás eredményeképpen, ahol a városvezetés és egyház ugyanazon értékek mentén dolgozott: remek példája ez az állam és az egyház gyümölcsöző együttműködésének. A helyi fiatalokkal létrehoztuk a zagyva-menti ifjúsági régiót, ami addig nem volt az egyházmegye ezen szegletében. Dunakeszin elődömnek hála a katolikus óvoda már adottság volt, azonban püspök atya úgy küldött oda, hogy szervezzük meg az iskolát. A munkába azonnal belevágtunk, mégis az iskola létrejötte mellett a legnagyobb örömöm az lett, hogy ezzel egyidejűleg egy papi hivatás is született. Ugyanis az intézmény vezetésére felkért személy, a döntése során tisztázta le magában, hogy őt a jó Isten papi szolgálatra hívja. Ezen a nyáron szenteli majd őt pappá püspök atya.
Van ideje a mai kor papjának és egy kisváros plébánosának a kikapcsolódásra?
A második olyan helyen vagyok, ahol egy fedél alatt élek a Gazdámmal: templom és plébánia egybe épült. Ráadásul Hatvanban ez az egykori Ferences rezidencia, ahol abban az oratóriumban imádkozhatom, ahol a boldoggá avatásukra váró ferences szerzetesek közül kettő is élt és több órát csendben töltött az Istennel (Lukács Pelbárt és Kriszten Rafael – a szerk.), majd innen kerültek börtönbe vagy kényszermunkára, és szenvedtek vértanúhalált a diktatúra idején. Én sem tudom, hogy mi vár rám, így azzal a tudattal élek, hogy legalább a jó Isten iránt való hűségem minden emberi gyarlóságom ellenére megmaradjon, és sose bántsam meg. Ez a legfontosabb, a Vele töltött sok idő. Az oratóriumban kezdem reggel, ha lehet, akkor napközben többször is betérek, majd itt is zárom le a napjaimat. Jó idő esetén szeretek a szabadban kikapcsolódni, főleg kerékpározni, de kirándulok is, főleg a közeli mátrai hegyekbe „szaladok” fel, amint van egy kis időm. De alakult egy helyi ferences túrázó csoport is, akik havonta szerveznek kirándulásokat, hozzájuk is csatlakozom időnként. A mozgáson kívül fontos még számomra, hogy felkeressem a közelben élő évfolyamtársaimat, mert az elmúlt negyed évszázad ráébresztett arra, hogy szükségünk van egymásra. Tavaly a 25 éves jubileumot éppen az Egyesült Államokban töltöttük, mivel egyik társunk, Balogh Laci atya kint van egy misszióban, aki nélkül nem lett volna teljes az ünnepünk.
Pár nap múlva virágvasárnap és kezdődik a nagyhét. Milyen üzenettel bír a mai kor társadalmának Krisztus kereszthalála és feltámadása?
Szent Pál szavai jutnak eszembe: „Mindent szabad nekem, de nem minden válik a javamra”. A mai ember mindent ki akar használni és élvezni, aminek csak az elmúlt évet látva az a következménye, hogy mivel mindent szabad, ezért szabad fegyvert ragadnom, ezért szabad gyűlölködnöm. Krisztus nyomán a kettő között nem látok túl nagy különbséget. Egy nagyon komoly keresztutat járunk közösen, amit az elmúlt években fiatal, felnőtt és idős egyaránt koncentráltan megélhet és megtapasztalhat. Szabadságunk, lehetőségeinek számos korlátjával találkoztunk, figyelmeztetést is kaptunk az Istentől. Ha ezeket a szeretetteljes vagy épp durvább üzeneteket észrevesszük, akkor tanulhatunk belőlük. Fontos, hogy miközben a „mindent szabad nekem” szabadságáról beszélünk, ott legyen az az igazság is a szívünkben, hogy nem minden válik a javunkra, így csak olyan célokat lehet kitűzni magunk elé, amik a legkisebb mértékben sem sértik a szeretetet. A feltámadás ennek a fájdalmas tapasztalatnak egyfajta logikátlan megkoronázása, hiszen valakit a keresztútra kényszerítenek, majd megölnek, de végül mégis élet lesz a következménye. Krisztus feltámadása ezt üzeni a mai kor emberének: ne ejtsek sebet a szereteten, a szeretet parancsával korlátozzam a „mindent”, itt húzzam meg a határt. Ekkor érthetem meg igazán, hogy mit is jelent valójában a szabadság, az ember szabad akarata.
Egy hónap múlva hazánkba látogat Ferenc pápa, két éven belül másodszor, ami ritkán adatik meg egy ország számára. Mit jelent ez Önnek és mire buzdítaná a hívőket, elsősorban a fiatalokat egy ilyen történelmi időszakban?
A pápáról Péter apostol szolgálata, mint intézmény jut eszembe. Egy helyen Jézus ezt mondja Péternek: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” Szent II. János Pál pápa, amikor megérkezett egy országba, a reptéri beszédében ezt legtöbbször elmondta. Ez történik valójában, amikor Magyarországra érkezik Péter utódja. Ezért arra buzdíta-
nék mindenkit, hogy a lehetővé váló alkalmak egyikén vegyen részt, mert ugyan a médiumokon keresztül is bekapcsolódhatunk majd az eseményekbe, a jelenlét mégis egy olyan emocionális élmény, amit nem érdemes megspórolni. A hitben fivérünk most jön megerősíteni minket a hitünkben. Visszautalva az első kérdésre adott válaszomra, ha Istennek terve van velem, számít rám, akkor ez nekem szól, nem csak neked vagy helyettem másnak, hanem személyesen nekem. Ha az országunk népével is terve van Istennek, amit a Szentatya szimpátiája is visszatükröz, akkor ez minket arra kötelez, hogy Krisztus földi helytartójának a hangjára és üzenetére odafigyeljünk: általa Isten fejezi ki szeretetét Magyarország, a magyar emberek iránt.
GDL
