A világ nagyjából azt érti okos város fogalma alatt, hogy az információtechnológia csodáit, ahol csak lehet, vigyük bele a városi élet szövetébe. Az okos városnak legyen okos közlekedés szervezése és energiarendszere, de még intelligens világítása is. Sokan vagyunk eközben azon az állásponton, hogy önmagában az okos város nem több, mint üres divatkifejezés. Valójában mindenki működőképes és élhető városban szeretne lakni, és ha ehhez léteznek okos megoldások, akkor természetesen ezektől is remélhető, hogy a városi élet minősége jobb lesz.
Tehát az okos város alatt leginkább az okosan tervezett és irányított, az okos és felkészült polgárok által gondozott települést értek. Ahol a városnak van jövőképe és ereje is ahhoz, hogy el tudjon jutni egy adott állapotból egy kívánt másikba. Amikor polgárként azt tudjuk mondani, hogy korábban számos gondunk volt a településsel, de ezek közül jó néhány sikeresen megoldódott, ráadásul úgy, hogy nem a fejünk felett hozták a döntéseket, hanem mi magunk is részesei lehettünk a megoldásnak. Ilyenkor mondhatjuk valójában, hogy a város okosodik. Az információtechnológia kiváló eszköz ahhoz, hogy növeljük a tudásunkat, az ismereteinket a világról, kapcsolatot teremtsünk másokkal. De arra is, hogy távolról, olcsón vezéreljünk rendszereket vagy épp felügyeljük a közműhálózatokat, esetleg adatokat nyerjünk a közlekedési hálózat teljesítményéről. Az okos megoldások arról szólnak, hogy van egy valóságos probléma, amit az IT segítségével hatékonyabban, összetettebben tudjunk kezelni.
Amikor a települések vezetői és döntéshozói azt gondolják, hogy egyedül ők tudják, mi a helyes út, és ahelyett, hogy integrálnák a teremtő tudásokat és energiákat, inkább tűzön-vízen keresztül átviszik a saját fejlesztési elképzeléseik megvalósítását, az klasszikus csapdahelyzet. A városvezetőknek nem az a feladata, hogy jó ötleteik legyenek, kitaláljanak valamit, ami „nagyot szól”, vagy felfuttassák a saját kedvenc látványsportjukat, hanem az, hogy professzionális vezetőként a lehető legjobb döntéseket hozzák meg, és elérjék, hogy az ahhoz vezető gondolkodási úton végigmenjen a város. Ha utána a szűrőn éppen a kedvenc látványsport marad fenn, hát legyen.
De mi van, ha nem? Ha az ötletelés helyettesíti a tervszerű, tudatos jövőépítést, akkor a dolgok nem lesznek rendszerszerűek, nem a sok-sok helyes és kicsi lépésről, hanem egy-egy megváltást ígérő nagyról fog szólni a dal. Ilyenkor szaporodnak a csapdák, mindenkinek terem egy újabb ötlete, amiért lobbizik, mert látott valamit egy másik településen. Eközben egyetlen, rossz irányba történő lépés vagy forrásfelhasználás hosszú időre lehetetlenné teszik a megfelelő irányba mutató lépéseket vagy forrásfelhasználást.
Vannak elvek, amelyek mindenhol működnek, és vannak megoldások, amelyek csak valahol alkalmazhatók. De ahogy nincs két egyforma közösség, úgy univerzális megoldást sem lehet kínálni minden településnek, csak személyre szabott megoldás írható fel receptként. Az elvek persze lehetnek univerzálisak – mondjuk, hogy minden legyen részvételi alapú. És nem úgy, hogy a városvezető eldönti, mi legyen egy városrésszel, majd kamu lakossági fórumok megrendezésével úgy tesz, mintha valóban az érintettekkel beszélné meg a problémát. Nem kérdés, hogy hosszú távon csakis az a városvezetés lehet hiteles, amelyik a döntésekbe bevonja a polgárokat, a leginkább érintett személyeket.
De azokat is, akik a helyi gazdaságot tartják mozgásban, vagy a kultúra és a tudomány képviselőit. Amelyik vezetés ezt nem veszi figyelembe, az minden egyes nappal távolodik a világ fősodrától és puszta hatalomtechnikává vagy napi ügyvitellé silányítja a település jövőjét. Azok a települések a legsikeresebbek, amelyeken valódi kérdésekben, valódi csatornákon keresztül, valódi részvétel van. Képzeljük el, hogy nincs városháza, a nagyhatalmú polgármesterhez nem biztonsági őrön és titkárnőn át visz az út, így nem minden arról szól, hogy tisztelettudóan folyamodjunk valamiért, hanem egy portálon keresztül mindenki ügyeket intéz, a közszolgák ott végzik a dolgukat, ahol nekik a legjobb, a találkozásokhoz szükséges fizikai helyszínek között vándorolnak, s ki-ki nem egy hivatalban zárja el magát saját településétől, hanem naponta sok órát tölt el azokkal, akikhez a feladata köti. Fikció? Nem, a 30 ezres Molenwaard élő gyakorlata.
Összességében, ha okosodás helyett azt mondjuk, hogy tanulás, akkor nincs reménytelen csoport, közösség, és ezáltal település sem. Ahol az emberek, a közösség, a vezetők, sőt akár az egész település folyamatosan tanul, ott roppant mód megnő az esélye, hogy a tanulás „okosodást”, jobb döntéseket, sikeresebb cselekvést hoz. A folyamat eredménye pedig természetesen magával hozhatja majd az egyre több intelligens IT megoldás alkalmazását is, amire végül azt mondhatjuk, hogy valóban egy okos, de mellette fenntartható, élhető, szerethető és vonzó városban élünk.
Z. Karvalics László
