Fiatal káplánként négy évig szolgált a gödöllői plébánián. Hogyan gondol vissza erre az időszakra?
Az elmúlt két évtized legmeghatározóbb szolgálata volt a gödöllői. A szemináriumban tanult „milyen egy jó pap” elmélete mindig frusztrált, s féltem, hogy nem tudok ennek megfelelni. Szecsődi Péter atya mellett és a gödöllőiek szeretetén keresztül azonban megtapasztaltam, hogy nem is kell. Rájöttem, hogy elég, ha érzik, hogy szeretem őket és velük együtt hitelesen haladok a krisztuskövetés útján. Itt láttam először, hogyan épülnek és növekednek sejtekből a közösségek, „miből lesz a cserebogár”. A felnőtt házas csoport kamasz gyermekeinek vezetését kaptam meg az első évben, és mielőtt eljöttem Gödöllőről, már ők voltak a segítőim. Az utolsó közös tábor során Pilinyben 50 középiskolás 10 egyetemista segítőmmel másfél órán át együtt és egymásért imádkozott, érezhető volt köztük az élő Krisztus jelenléte. Ma már többen fiatal házas csoportok felelősei, nagyszerű látni az egymásra épülő generációk beérését (és azt, amikor a fiatal házasok örömét látva a régebb óta házasok is létrehoztak egy közösséget), és boldog voltam, hogy ennek a részese lehetek.
A gödöllőiek emlékeznek, hogy remekül focizik. Még most is fontos a labdarúgás, mai napig a papi válogatott tagja?
Igen, a hazai papi válogatott meccseken igyekszem ott lenni, de az Európa-bajnokságokat pár éve már nem vállalom. Az általános iskola végén focisuliba készültem, hogy válogatott labdarúgó legyek, de a jelentkezésem előtt olyan bokatörést szenvedtem, hogy erről az álmomról le kellett mondjak. Majd középiskolás koromban kaptam először hívást a papi hivatásra, de kifogást kerestem, így azért imádkoztam, hogy találjak egy társat, aki a feleségem lesz és sok gyermeket nevelünk majd. A második meghívást az egyetem során kaptam, de akkor ez már megtisztelő volt számomra. De még mindig volt egy kifogás, mégpedig a foci. Ekkor azt mondta nekem az Isten: azt akarom, hogy az én csapatomban játssz! Majd a szemináriumban meghívtak egy papi válogatott meccsre a színész válogatott ellen, így életem egyik álma megvalósult, hogy a Népstadionban focizzak. Istennek van humora, hisz keresett nekem egy olyan válogatottat, amibe még én is beleférhetek: a magyar papi válogatottal több kontinens tornára is kijutottam nemzeti színű mezben Hazánkat képviselve, sőt hat góllal még gólkirály is voltam, amikor 2005-ben a helyosztón spanyoloknak lőtt két gólommal nyertünk.
Hogyan látja a felnőtt magyar válogatott elmúlt pár éves eredményeit?
Szenvedéllyel követem a magyar válogatottat, a klubfoci már kevésbé érdekel. Többre értékelem a nemzeti csapatok közti mérkőzéseket, mert itt még érvényesül a hazáért küzdés a pályán. Látványos a fejlődés, ami az elmúlt években végbement. A 2016-os EB megmutatta, hogy nagy akarással és sok futással képes a válogatott kiugróan jó eredményeket elérni nagy csapatok ellen is, aztán elfogytunk. A következő EB-n, és a Nemzetek Ligája mérkőzéseken már látni lehetett, hogy mentálisan és fizikálisan is sokat fejlődött a csapat, remek stáb dolgozhat mögöttük. Amikor Marco Rossi kapitány kinevezésekor azt mondta, hogy harcosokra van szüksége, akkor éreztem, hogy ő lesz az, aki kihozza a maximumot a magyar szívből. Jó látni, hogy egymásért és a Hazáért is így tudnak küzdeni a pályán.
Ugyan a nemzeti csapatunk nélkül, de elkezdődött a katari világbajnokság, kinek szurkol?
Hát Magyarországnak (nevet – a szerk.). Általában az esélytelenebb csapatoknak szurkolok, azért, hogy Dávid legyőzze Góliátot. Egyébként ezért is szeretem a nemzeti válogatottunkat, de ez akkor is így volt, amikor sorra kaptuk a zakókat. De ha választani kell, akkor a dél-amerikai játékos foci miatt a brazilokat kedvelem, mert bízok benne, hogy van még esély arra, hogy ne a gépies és túlfinanszírozott játék győzedelmeskedjen. Remélem a VB-n is engedik és merik majd vállalni a brazilok a szép és könnyed játékot. A lengyel testvéreinkkel papként és magyarként is nagyon szimpatizálok, remélem sokáig eljutnak majd. Rajtuk kívül pedig az esélytelenségük és lenézettségük miatt az afrikai csapatoknak is drukkolok néha.
A sporttal, így a foci szeretetével is közel lehet hozni a fiatalokat a hithez?
A foci egy eszköz, ami nem vezet egyenesen a hithez, de megszólíthatóvá tesz. Ilyenkor egy vagyok közülük, nem egy elérhetetlen tekintély a szószék mögül, hanem csapattag. Segít a médiában az egyházról felépített hamis képet leépíteni az emberekben, mivel látják, hogy a papnak is lehetnek küzdelmei az életben vagy a focipályán, de nem adja fel. A szószékről mondott prédikáció ilyenkor mutatkozik meg tettekben is, itt azonnal lelepleződik, hogy mi van benned. Ez pedig alázatra nevel és vállalom, hogy én is úton lévő ember vagyok, nem csupán tanító, hanem tanítvány is egyben.
Gödöllőről 15 éve Sülysápra került helyettes plébánosnak. Itt az egyházmegye ifjúsági pasztorációja volt a fő küldetése?
Igen, fő feladatom az lett, hogy az egész Egyházmegye fiataljainak regionális ifjúsági közösségeket (menték) szervezzek és segítsem például vezetők képzésével plébániai ifjúsági közösségek születését is egy tized-magyarországnyi területen. Gödöllőről püspököm először Rómába akart küldeni tanulni, de nem értettem, hogy miért, hiszen ekkor már egy éve felkértek arra, hogy fokozatosan vegyem át az ifjúsági területet. Az ifjúsági referens elődöm, Szegedi Laci atya ekkor már elmúlt 73 éves, s számomra nagy kérdés volt, hogy ha én most évekre kiszállok, akkor mi lesz a fiatalokkal. Arra a döntésre jutottam, hogy többet ér a jövőnk (vagyis a fiatalok), mint az, hogy írjak egy újabb doktorit a polcoknak (a gödöllői barátaim segítségének és támogatásának köszönhetően ugyanis ekkorra már ledoktoráltam). Végül püspök atya is emellett tette le a voksát. Hálás vagyok, hogy megélhettem a csodát, hogy Gödöllőn péntekenként ekkor már közel 100 fő vett részt 4 korosztályban ifihittanos közösségekben. Sok fiatalra közülük később is számíthattam a Galga menti találkozók szervezésénél. Bíztam bennük, ezért pár gödöllői fiatalt meghívtam és bedobtam a mélyvízbe. Az ifjúsági szolgálat során rájöttem, hogy a kamaszból felnőtté válás során már nem csak az fontos, hogy érezzék, hogy szeretem őket, hanem az is, hogy saját magukat is el tudják fogadni, akkor is, ha néha elszúrják, ezért komoly felelősségeket bíztam rájuk a régiós közösségben és engedtem, hogy saját hibájukból is tanuljanak. Ha csak egy idősebb vagy a pap beszél nekik a közös ima erejéről és Isten jelenlétéről, az legtöbbször számukra elvont, mert ők maguk még nem tapasztalták meg. Ezért nagy öröm, amikor a fiatalokat, a plébániáimról – most éppen Dunakesziről – viszem a galgamenti táborokra, mert kortársaik körében személyesen tapasztalják meg Isten jelenlétét és az elméletből valóság lesz.
Most Dunakeszi plébánosa és az akolitus képzésért felel. A paphiányt látva mennyire fontos a világi emberek küldetése?
Egyre növekvő szerepük lesz elkötelezett világiaknak, de nem csak a paphiány, hanem a hívők és az elkötelezettek fogyatkozása miatt is. Hisz valójában nem a papság van krízisben, hanem maga az ember, aki nehezen vállalja az elköteleződést és emiatt nem találja meg önazonosságát és élete célját. A szabadon vállalt elkötelezettségben teljesedik ki az emberségünk is. A fociban sem csak addig szurkolok nemzeti válogatottunknak, amíg győzünk, de nem is csak addig vagyok hitves a házastársam mellett, amíg mindent rózsaszínben látunk, hanem jóban-rosszban egyaránt. A papi hivatással is így van, a szeretet néha sokat követel. Nem szabad egyikből sem kiszállni, ahogy egy diákot sem vesszük ki az érettségi előtt az iskolából. Egy olyan korban élünk, ahol fel kell ismerni, hogy hiába van szinte minden településen templom, de nem lesz ottlakó pap, ám lehet ott élő hitű közösség, mely képes kapcsolódni távolabbról kijáró papjához. A jövő egyházának a kulcsa ezért olyan krisztushívő férfiak megszólítása, akik egységben vannak a papjainkkal nem pedig a helyükre pályáznak. Akik tanításban és szervezetileg is tudnak az egyházzal belülről azonosulni, és meglátják benne a tágabb családjukat, annak minden hibájával és gyengeségével. Az élő sejteket akkor tudjuk életben tartani, ha hálózatba össze is kapcsoljuk, így maradunk katolikusok. Ha valamelyik faluban nincs ifjúsági vagy házas közösség, akkor legalább a térségben legyen és segítsük őket, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással. Ennek szervezéséhez, a szeretetteljes meghíváshoz lelkes, elhivatott férfiak is kellenek, ma úgy mondanánk, hogy influenszerek. Az akolitus képzés szépsége, hogy a felnőtt férfi vallásosság egy kiemelt kiképző helye, hogy aztán családos és különböző szakterületeken dolgozó emberekként tanúságot tegyenek Jézusról ott, ahol élnek, dolgoznak.
A jövő kereszténységének kihívásait látva milyen tanácsot adna a gödöllői ifjúságnak?
A kereszténységet egy generáció választja el a kihalástól, a ti generációtok, fiatalok. A jó hírem az, hogy ez mindig is így volt. Sokat hallhatjátok, hogy ez már nem ugyanaz a generáció, mint a miénk volt, de ne higgyetek nekik, mert ti is képesek vagytok továbbadni az örömhírt. Lehet, hogy súlyosabbak a terheitek, de annál nagyobb kreativitást ad nektek az Isten. Kétezer éve fennál a kereszténység, Hazánkban pedig több mint ezer éve, vagyis mindig voltak, akik beléptek a sorba és megoldották az adott kor kihívásait, így most rajtatok áll ez a küldetés, Krisztus bízik bennetek. Azt tanácsolom, hogy legyetek vagányok, mert ha látják kortársaitok, hogy felvállaljátok a hiteteket, akkor az ma is autentikus és erre felnéznek. Amikor kritikával illetnek vagy célpont kereszttüzébe kerültök, akkor valójában irigykednek rátok. Azokat nem tisztelik, akik félénken, langyosan, erőtlenül vállalják csak a hitüket vagy akikről kiderül, hogy bort iszik és vizet prédikál.
SZG