/

Jól csak a szívével lát az ember – interjú Szaniszló Richárddal

Paprikás csirke, vibrafon, Makoto Ozone, Gödöllő. Furcsa, hogy ezek mind összefüggésben állnak valakivel. Több mint másfél évtizedig élt Gödöllőn az ország egyik legismertebb vibrafon virtuóz zenésze, aki a Zeneiskolában tanított. Szaniszló Richárd zeneművésszel beszélgettünk az említett összefüggés megfejtéséről és arról: vajon miért csak ezen hasábok mentén tudja meg sok gödöllői ember, hogy itt élt köztünk?

Kisimultak a szülei idegei, amikor az ütős hangszeren játszó gyermek elkerült otthonról?

A hangerővel nem volt gond, de szüleim sem panaszkodtak, pedig a kétszobás lakás nappalijában volt a dobfelszerelésem. Inkább hallgatták volna még tovább, amikor 12 éves koromban Szegedre kerültem a konzervatórium kollégiumába.

Milyen élmény indította el a zenei pálya választásában?

A zenei pályát édesapámtól örököltem, aki a mai napig aktív amatőr gitáros. Nem a klasszikus zenében nőttem fel, mégis ahova jutottam, azt ennek köszönhetem.

Mi vezette a klasszikus zenétől a jazz felé? Az improvizáció?

Nem érzem magam jazz zenésznek. Mindig a klasszikus zenei alapok egyvelegét használom amikor improvizálok, és nem a jazz zenére jellemző, előre gyártott gondolatsort játszom. A klasszikus dallamokból merített kollektív tudástárból csipegetek le, amit egykor kaptam az iskolában és játszottam hangszereken. Sohasem mintákat tanultam be, hanem a tanult tudást elegyítem az ösztöneimmel, vagyis a belső rendből alakul ki bennem a zenei improvizáció alapja.

Szaniszló Richárd

Mikor és miért került Gödöllőre?

A zenei élet, a jazz is Budapest központú, viszont Szegeden végeztem, majd Orosházán dolgoztam. A pesti közlekedés miatt egy kisvárost kerestem a főváros környékén. Felhívtam Ferenczi Anna nénit a Zeneiskolában, de épp más kezdett tanítani ütőhangszereken. 2006-ban mégis Gödöllőre költöztem, és innen jártam Budapestre, majd Jászberénybe és Veresegyházra is dolgozni. Jelenleg már Aszódon tanítok egy zeneiskolában.

Volt közös fellépése a gödöllői Neumann Balázs jazz zongoristával, vagy a városban tanító Révész Richárddal?

Akkoriban nem is tudtunk egymásról. Ez sajnos jellemző volt a város kulturális életére. Egy szűk belső körben kellett volna mozogni, hogy ismerjenek, de idealista, naiv ember vagyok, aki büszke arra, hogy nem érdekből, hanem a zenén és a szívemen keresztül látom a világot. Mert jól csak a szívével lát az ember. A Művészetek Háza vezetője egyszer felajánlotta, hogy a Talamba koncert előtt a folyosón játszak a várakozóknak, ami nekem fontos lehet, hiszen nekik nagy a közönségük…

A Gödöllői Királyi Váró Jazz klubjába sem kapott meghívót, hogy zenéljen a városban, ahol él?

Még nem, de jól ismerjük egymást Csányi Pistivel. Nem rontok ajtóstól a házba, ha hívnak, szívesen jövök. 1998-tól magam szervezem a koncerteket, átlag évi húsz előadásom van. Mindenhol örömmel fogadtak, sok helyen játszottam a környéken, de Gödöllőn, ahol 16 évig éltem, valami ok miatt sajnos nem. Érdekes példa, hogy az első lemezem hírét – amely Amerikában jelent meg 2008-ban – eljuttattam a helyi újsághoz, de választ sem kaptam. Később is küldtem a sajtóhíreket, de amikor David Friedman és Makoto Ozone neve sem érte el a helyi kulturális ingerküszöböt, akkor feladtam és elkönyveltem, hogy nincs rám szükség Gödöllőn.

Pedig a gödöllői Zeneiskolában is tanított, és kollégáival zenei közösséget is alkottak.

Létezett egy városi zenekar, amit Benedek Kriszti, Dezső Piroska, Kovács Zsolt, Nagy János, Valastyán Tamás és jómagam alkottunk. Volt egy felkérés, amikor a holland testvérváros ünnepelte jubileumát, de egy kommunikációs hiba miatt végül nem mentünk, mert egy repülőjegy 13 ezer forintos árát nem fizette ki a város. A próbákat és a fellépést ingyen vállaltuk.

Milyen szerepet tölt be életében a tanítás, a megtapasztalt zenei élmény átadása a felnövekő nemzedéknek?

Nagyon fontos, mert szeretném továbbadni a tudást. Ősszel előadást tartottam Szegeden egy ütőhangszeres konferencián, órákat is adok Pesten a Bartók Konzervatóriumban. Helyi zeneiskolákban is próbálom folyamatosan átadni azt az improvizációs rendszert, amihez értek.

Ritkán hallani a vibrafonról és a marimbáról, bár az idei virtuózok döntőjében ezeken a hangszereken győzött a 14 éves gödöllői Braun Áron. A hangszer kiválasztása a különlegességében rejlett?

Nem választottam, hanem elvarázsolt. Ha megvan a teremtő akarat, akkor megszületik hozzá a megfelelő technika is. Nem azért gyakorlok egy technikát, hogy jó jazz vibrafonos legyek. Sok idő telt el, amíg eljutottam ehhez a hangszerhez, amin úgy tudok improvizálni, mintha egy komplett zeneművet írnék. Fiatalon a kihívás érdekelt, ma már nem akarok megfelelni senkinek, egyszerűen boldoggá szeretném tenni az embereket a játékommal. Áronnak nagyon örültem, a tanítványaimnak is nagyon motiváló volt, amikor megmutattam, hogy ilyen korban is lehet „négyverőzni”.

Hamarosan a világhírű Makoto Ozone
dzsesszzongoristával koncertezik hazánkban. Pestiesen szólva, ez nem semmi. Hogyan sikerült tető alá hozni?

Tíz éve Gödöllőre akartam hozni a koncertet, ahol az amerikai Christian McBride bőgős és Jeff „Tain” Watts dobos mellett Makoto Ozone világhírű japán jazz zongoristával – aki Chick Corea és Gary Burton muzsikus társa volt 35 éven át – együtt léptem volna fel, de a fent említett okok miatt nem sikerült. A koncert életem egyik meghatározó élménye lesz, óriási megtiszteltetés, hálás és boldog vagyok, hogy májusban együtt zenélhetünk az újonnan nyílt Zene Házában. Ráadásul duóban játszunk, ahol nagyon virtuóznak kell lenni és tisztán improvizálni. Büszke vagyok arra is, hogy pár éve kaptam egy David Friedman vibrafont ajándékba, ami a saját hangszere volt. Berlinbe kellett kimenni érte és valójában nem teljesen ingyen kaptam, hanem az ára egy paprikás csirke volt, ennyit kért cserébe.