Sokszor, sok minden történt már márciusban. Például márciusban mondta el Winston Churchill híres, fultoni beszédét, és kiáltották ki a Párizsi Kommünt vagy éppen ekkor végezték ki háborús bűnösként Szálasi Ferencet. De a tavasz első hónapjában született Gödöllőn Lumniczer Sándor sebész, a Lumniczer-fogó atyja, és városunkban hunyt el március idusán a helyi művésztelep egyik alapítója, Nagy Sándor festőművész. Nekünk, magyaroknak talán mégis a legfontosabb a szabadságharc, amelyről évről-évre megemlékezünk, s amelyhez oly sok minden fűződik. A 12 pont, Pilvax, Petőfi, Kossuth, Táncsics-börtön, forradalom, Nemzeti Dal. Szinte mindenki fejből fújja percekig azokat a neveket és fogalmakat, amelyek 1848. március 15-e kapcsán örökre beleégett az emlékezetünkbe.
De mily sok embernek adott ez az évforduló újabb és újabb gondolatokat, reményt, hitet és erőt, hogy megvívja a saját forradalmát! Mindenki a maga területén, ahol éppen le kell győznie valamit a saját életében vagy úrrá kell lennie egy nehéz helyzeten. De vajon mindenki olyan, 21. századi magasztos eszmék és célok miatt kiált forradalmat, amiért tették azt eleink a maguk idejében? Vajon mit lát maga előtt az, aki egy igazi forradalmár, Petőfi Sándor szobránál hajt főt koszorúval a kezében, miután a maga „józan esze” jegyében és hevében forradalomra szítja a helyieket és az egész országot? Vajon tisztelgés vagy bocsánatkérés egy igazi hős előtt, akinek szó szerint a lábáig, ez esetben a talapzatáig sem érünk fel? Másfelől megközelítve: vívhat-e harcot, hirdethet-e újabb és újabb forradalmat az, aki már ki tudja hányadszor, mindig az aktuális, számára szimpatikus és reményt jelentő napsugara felé fordulva (és párt köntösébe bújva) teszi fel városát az egyéni érvényesülés oltárára?
„Gödöllő a Gödöllőieké!” – hirdette nem is olyan régen kampányszlogenjében a regnáló városvezetés, miközben ki tudja, azóta az ország különböző pontjáról hány és hány „importált” barát talált jólétre a számukra fenntartott politikai óvóhelyen. Vagy akár egy ejtőernyővel a gödöllői főtérre érkezett távoli „rokon” kapott vendéglátásból tisztes fogadtatást, aki a helyieket képviselve forradalmi hevületben szónokolja, hogy a gödöllői járásban bizony semmi sincs rendben. Erkölcsiségről itt már nem szabad beszélni, hiszen aki a politikát csupán kommunikációnak tekinti, annál már rég elvesztette minden jelentőségét a forradalmi szimbólumok keresése.

„Közösséget építünk!” – olvashattuk többek között a szó szerint bontásra ítélt városházát elkerítő kordonokon. A jelenség több mint áthallásos, hiszen a magát közösségektől (nem csak kordonokkal) elszigetelő vezetés a valójában közösségeket megosztó PR szlogenjeivel hirdeti és ünnepelteti a város költségvetését évekre bénító, több milliárdos költségvetésű (városháza bontása, új épület vásárlása, új városháza építése), mára egyetlen saját forrásból épülő gödöllői fejlesztését. Ahol az alulról építkező közösségeket a város nem szolgálja, támogatja és segíti, hanem felülről „építi”, ott sajnos a rendszer vezetését szolgálja ki egy város lakossága, miközben ezt talán észre sem veszi. Persze a jó célokat szolgáló közösség nem ördögtől való gondolat ott, ahol nem öncélú, de sajnos városunk vezetője a közösségi médiában megjelenő posztjaiban sem átalkodik kijelenteni, hogy „az én városom”.
De ez valóban a mi forradalmunk lenne?
Sokan látjuk ezt fordítva, hiszen ez a mi városunk és az ő forradalma. A gödöllőiek városa gödöllői emberekkel és gödöllői képviselettel, akik a hagyományokat is másképpen hajlandóak ápolni szóban és tettekben egyaránt, valamint másképpen kívánják megélni azt a mindennapokban. Tisztán, hűen, az egoizmust nélkülözve.
Mert ha így teszünk, akkor nem kell attól tartanunk, hogy ránk szakad az üvegplafon.