1994-ben szentelték fel és Gödöllőn kezdte meg szolgálatát, Ön volt Szecsődi Péter atya első káplánja. Milyen emlékek villannak be papi hivatásának első két évéről?
A legmeghatározóbb élmények, mint ahogy általában más papok életében is. Az első szolgálati helyen tanuljuk meg, hogy kell csinálni és hogyan nem szeretném. A felszentelés egy pillanat, de pappá válni már egy folyamat. Az első kápláni helyszín meghatározza a hivatást. Emlékszem, amikor a Kossuth Lajos utcai plébániáról először mentem át a kastélykápolnába misézni, elfelejtettem kulcsot vinni. Leültem, megvártam Péter atyát, miközben átelmélkedtem, hogy miért lettem pap és mit keresek Gödöllőn. A legszebb emlékeim a kápolnához és a mögötte lévő hittan termekhez köthető, mert komoly hitélet volt a közösségben, a hitoktatást és a fiatalokkal alkotott közösséget is ott tapasztaltam meg először. Meghatározó volt a Líceumban és a Szent Imre iskolában történő tanítás is, ami segített tanárrá válni.
Megmaradt olyan humoros, közvetlen papnak, amilyennek a fiatalok Gödöllőn megismerték?
Megmaradt a közvetlenségem, és a Líceumnak köszönhetően megtanultam az ökumenikus világlátást is, a mai napig ez nagy kegyelem az életemben. Gyökössy Bandi bácsitól tanultam meg a három H betűt is. Ez számomra a hit, humor, hallgatás. A hit az alap és hozzá járulnak a személyes tulajdonságok, amit otthonról hozunk. Másnak ez a hűség, ami szintén fontos, de mivel nincs mindenre tökéletes megoldás itt a földön, ezért a jókedv, humor, az önirónia, és mindennek a fonákja volt az, amivel kezelni tudok egyedi helyzeteket a mai napig.
A gödöllői időből számos barátság fennmaradt, keresztszülő is lett. Sokszor jön Gödöllőre?
Péter atya arra tanított, hogy nem szabad visszajárni, de ebben nem én vagyok a legjobb diákja, mert nem tudok személyi kapcsolatok és barátságok nélkül élni. A líceumi tanítási évek alatt megismerkedtem pár családdal, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. 1995-ben pedig keresztelő papból keresztapa is lettem, ami szintén felelősséggel jár.
Hogyan látja 28 év elteltével városunkat és a helyi közösségeket?
Nemrég egy belvárosi kávézásnál vettem észre, hogy épül egy hivatal, ami talán a városháza lesz, mert ahol régen volt, már nincs. De igazából épület szintjén nem érdekel a város, a helyi közösségek már annál jobban. Legutolsó élményem a premontrei rend életébe való bepillantás volt. Piusz atya és háza népe tavaly eljöttek a plébániánkhoz tartozó Garábra, ahol a legősibb premontrei prépostság van hazánkban, majd én is elmentem Gödöllőre, Frigyes testvér szentelésére.
Voltak szép és nehéz időszakai az elmúlt közel 30 év papságának. Egy válság idején mi segít egy papnak?
Az emberségünk megélése nélkül Isten elvont igazság marad. Nem lehet szeretni testiség – kézfogás – nélkül és nem tudok őszinte lenni szembenézés nélkül. A személyesség, kölcsönösség és tisztelet nagyon fontos, ezekben mindannyian sérülünk életünk során. Ha őszinték vagyunk, akkor valójában nem a sikereink, hanem a stigmáink, vagyis a sérüléseink határoznak meg minket. Ha egy pap elfelejti a saját stigmáit, akkor összekeveri az emberit és az istenit, pedig Isten tanít meg minket emberré lenni, ahogy fiát is közénk küldte. Ha az ember felvállalja és belátja, hogy sérült, akkor nincs baj, mert segítséget mer kérni, mivel saját magán látja, hogy ha így megy tovább minden, akkor tönkremegy. Egyedül nem megy a gyógyulás sem, ez igaz az egyházra, a társadalomra, és a magánéletünkre is. A sérülések után nem büntetés jár, hanem következmény. Merjünk segítséget kérni, de előtte fontos a beismerés.
Gödöllő, Vác, Cegléd, Hatvan és Csömör után hogy élte meg egy faluba való áthelyezést?
Váratlanul, már csak amiatt is, mert ugyanaznap kaptam kézbe az áthelyezésemről szóló papírt püspök atyától, amely novemberi napon felmentett Csömör szolgálatából és áthelyezett Cserhátszentivánba, ahol nem volt fűtés. Az alázatosság lelkülete sokáig hiányzott belőlem, itt rengeteg lehetőségem és időm van arra, hogy akinek kellek, az megtaláljon. Nehéz bármit mondani az áthelyezésről, mert arról nem szabad beszélni, amit teljesen még nem éltem meg. Úton vagyok, és most itt van dolgom, mert mindannyian egy nagyobb tervnek vagyunk az együttműködői.
Nagyböjt van, Krisztus kereszthalálára és feltámadására készülünk, de virágvasárnap előtt országgyűlési választás is lesz. Mit üzenne most a gödöllőieknek papként?
Papként csak annyit üzennék, hogy az életszentség nem a rendkívüliségben, hanem a normalitásban van. Nagy László idézetével pedig talán így egészíteném ki, hogy: „ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket”.
