Az eucharisztia szó elismerést, hálát jelent. Szekularizált, individualizált, Istentől elfordult világunkban a hála érzése kikopott úgy a mindennapokból, mint az ünnepekből. A hála feltételezi azt, hogy az életünket, mindenünket ajándéknak fogjuk fel, hiszen „semmink sincs, amit ne úgy kaptunk volna”. Mindennap számtalan alkalom volna a hálánk kifejezésére feleségünknek, férjünknek, gyermekeinknek, barátainknak, tanítóinknak, papjainknak. Aki hálás tud lenni, az boldogabb, elégedettebb, kevésbé anyagias, nem hajlamos a kiégésre, türelmesebb, sőt jobb a fizikai állapota is. Ez a mindennapi hálaérzés lehet az alapja a teremtő Isten és egyszülött Fia, Krisztus iránti hálánknak, aki feláldozta magát minden emberért, aki harmadnapra feltámadt, megnyitva az utat az örök élet felé. Ez az ember legmélyebb vágyával találkozik.
A hálaadás természetesen csatlakozik az áldozathoz, ami megjelenik a szülők és a gyermekeik, a tanító és a tanítványai, az orvos és a betegei kapcsolatában. A hívő ember számára fontos és szükséges magatartás az áldozathozatal, amikor az ember az Istennek ad valamit a magáéból.
„Jézus áldozata minden más áldozattal összehasonlíthatatlan és egyedülálló. Isten maga cselekedett Jézus halálában: véget vetett minden áldozatnak azáltal, hogy az Ember ellenszegülését (…) megfordította és Fia halálát elfogadta az emberért engesztelő áldozatul.”
Az eucharisztiának ez is lényegi vonása.
A hála kapcsolódik az áldáshoz. Még gyermekkorunkban a szüleink keresztet vetettek a homlokunkra elalvás előtt, megáldva az elmúlt napot és az előttünk lévő éjszakát – megtesszük-e még ezt gyermekeinkkel? A nagyvilágba tanulni, tapasztalatot szerezni induló fiataljainkat is áldással eresztjük az útjára, bízva abban, hogy ez majd megvédi őket a nehézségektől? Mindehhez persze hit is kell, hit az áldás erejében… Az áldás mélyen hat az áldást adóra és kapóra egyaránt: felemel, méltóságot ad, különleges kapcsolatot létesít kettejük között.
Kikopott az asztali áldás is a közös étkezések előtt, a keresztvetés a kenyérre a megszegése előtt. Augusztus 20-át a szocialista ünneprontás igyekezett elvenni Szent Istvántól, ezért az „új kenyér ünnepévé” tette. Ezt mintegy „megszentelve” mondjuk inkább a kenyér megszegése ünnepének, amikor újra bevezetjük a kenyér megszentelésének gyönyörű szokását. Ez egyben a Jézus által az utolsó vacsorán alapított eucharisztiára emlékeztet minket, amelyben Jézus Krisztus jelenvalóságát élhetjük meg, táplálkozva, eggyé válva Ővele.
Az eucharisztia közösséget teremt: Jézussal, egymással. Az utolsó vacsorán született az Egyház, amelynek legfontosabb cselekménye az emlékezés az utolsó vacsora rendkívüli szavaira:
„Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok”, „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak, a bűnök bocsánatára.”
A szentáldozás nemcsak emlékezés, hanem részvétel is a misztériumban. Mondjuk, hisszük ezt egy deszakralizált, hitetlen világban, amelyben ezek a gondolatok vajmi keveset jelentenek, sőt gúny és megvetés tárgyai. Számunkra, hitvalló keresztények számára viszont a legfontosabbak.
Az eucharisztia tehát hálaadás, áldozat, áldás és közösség – rendkívüli lehetőség a hitünk megélésére az Istennel való találkozásban. Százezrek, sőt milliók készülnek az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, amely rendkívüli lehetőség a hitbéli megújulásra, egy keresztény reneszánsz megteremtéséhez:
„Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett” tegnap, ma és holnap.
Augusztus 20. és a szeptemberi Eucharisztikus Kongresszus között ott van a tanévkezdés, amelyben a pedagógusok és a diákság a Veni Sancte-val a Szentlelket hívják segítségül. Legyen ott a Lélek ezekben a hetekben családjaink, közösségeink életében, akkor áldás lesz ez a három alkalom számunkra!
LT
