Az Európa-bajnokság derekához közelítve néhány csoportban már eldőlt, hogy mely válogatottak kénytelenek 3 meccs után „kicsekkolni” és hazatérni, illetve mely országok legényei maradnak talpon a kontinensviadalon. Az F-csoportban (szinte) még minden kérdés nyitott; a de facto továbbjutott Franciaország mellett tovább menetelő egy (vagy két) csapat kilétét egyelőre homály fedi – a legjobb esélyekkel a portugál, valamint a német brigád várja a csoportkör harmadik, azaz utolsó fordulóját, azonban a magyar nemzeti tizenegynek is van még sansza a továbbjutásra, köszönhetően a varázslatos franciák elleni pontszerzésnek a Puskás Arénában. Ehhez „csupán” el kell hozni a 3 pontot Németországból… így leírva milyen egyszerű és nagyszerű, de sajnos nem mi vagyunk az esélyesek.
Pedig a magyar és a német labdarúgó-válogatott közös történelmét megfigyelve abszolút kiegyenlített eredményeket láthatunk; a két együttes idáig huszonhárom alkalommal nézett egymással farkasszemet, 8-8 esetben ért véget a mérkőzés magyar, illetve német sikerrel, hétszer pedig nem jutottak dűlőre a felek. A statisztika azonban sajnos csalóka, hiszen a magyar futball történelmének két talán legfájóbb vereségét egyaránt a Nationalelf ellen szenvedte el; 1941-ben a – nem csak a futballpályán, hanem más területen is – félelmetes és bivalyerős német alakulat 7-0-ra megverte hazánk legjobbjait (ez holtversenyben Magyarország máig legsúlyosabb veresége), míg 13 évvel később az NSZK óriási meglepetésre felülmúlta a világbajnoki döntőben a Puskás fémjelezte Aranycsapatot. Bizakodásra ad ellenben okot legutóbbi győzelmünk (2004. június 6.), amikor a mostanihoz hasonló esélyekkel, szintén idegenben pályára lépő magyar válogatott Torghelle Sándor duplájával sokkolta a német publikumot.
A várva várt mérkőzésre való felkészülést sajnálatos módon beárnyékolta, hogy Németország politikát akart „becsempészni” a futballba, ugyanis egy szivárványszínben „pompázó” stadionban akarta fogadni (vagy hergelni) hazánk csapatát, de az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) döntése értelmében nem engedi az LMBTQ-propaganda megjelenítését, így a németek ötlete ezúttal füstbe ment. Nem ez az első alkalom egyébként, amikor Németországban a sport és a politika keveredik. Az 1936-os berlini olimpiát Hitler a nácizmus népszerűsítésére akarta felhasználni, 4 évvel később a Németország és Magyarország közötti labdarúgó-mérkőzésen a magyar csapat nem volt hajlandó náci karlendítéssel tisztelegni (bezzeg a németek…), az 1972-es olimpián Münchenben palesztin szélsőségek túszul ejtettek, majd kivégeztek izraeli sportolókat (bár ez esetben a német vezetés közvetlenül nem hibáztatható, a sportolók védelmének és biztonságának hiánya miatt a német felelősség itt sem kerülhető el), sőt, az NDK-s sportpolitika is megemlítendő (a sportolók jó részét – tudtuk nélkül – doppinggal tömték)…
A mai meccs előtt ilyen veszélyek nem fenyegetnek és szerencsére a politikai provokációt sem engedélyezte a szövetség. A német csapat mindkét arcát megmutatta az első két mérkőzésen, így nem lehet tudni, hogy mi vár a magyar alakulatra az esti mérkőzésen, de annyi bizonyos, hogy hiányozni fog az 50.000 magyar szurkoló, mert a közönség volt a tizenkettedik játékos a csapat számára a Puskás stadionban rendezett mérkőzéseken. Marco Rossi a szokásos stílusában ezt mondta a mérkőzés előtt: “Sem hülye nem vagyok, sem arrogáns. Nem mondom, hogy mindenképp nyerni fogunk Münchenben, de mindent megteszünk a minél jobb eredmény elérése érdekében” – mondta a szakember. Bárhogy is lesz, ha a magyar csapat ugyanúgy kiteszi a szívét a pályára, mint az első két mérkőzésen, akkor bármi elképzelhető, hiszen a “labda gömbölyű”. Reménykedjünk benne, hogy a meccs a futballról és elsősorban a magyar válogatottról fog szólni. Hajrá Lovrencsics Gergő és Varga Roli! Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!
