1921 novemberében született Budapesten és a Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd a pesti bölcsészkaron magyart, olaszt és művészettörténetet tanult. Első versei 1938–39-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigília című lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén hívták be katonának, ahol fegyveres harcokban nem vett részt, de Németországban látta a háború és a holokauszt borzalmait, a koncentrációs táborok világát, ami életre szóló traumát jelentett számára. Rá egy évre, 1945 novemberében jött vissza a fővárosba és a Nyugat örökségét folytató Újhold folyóirathoz került, ahol később társszerkesztő lett. 1946 májusban jelent meg első kötete, a mindössze huszonegy verset tartalmazó Trapéz és korlát. Versei tárgyszerűek, tömörek és intellektualitással teljes, a 20. századi magyar tárgyias költészet egyik legfontosabb alkotójává vált nagyon gyorsan. Sajnos a politikai fordulatot követően a diktatúra éveiben 1956-ig nem publikálhatott és a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, ekkor főleg verses meséket írt (Aranymadár, A nap születése).
„Nem az fontos, hogy hányat ver a madár a szárnyaival, hanem hogy íveljen.”
1956-ban kis ideig a Magvető Kiadó lektora, majd 1957-től az Új Ember katolikus hetilap munkatársa lett egészen a haláláig. Csak 1959 szeptemberében jelent meg második kötete, a Harmadnapon, melyet az újabb magyar líra és vallási költészet egyik legnagyobb teljesítményeként tartanak számon a mai napig. A tizenkét év verstermését tartalmazó kötetben mindössze harminchárom vers szerepelt. A hatvanas években költészete elnémult, az évtized végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan a feledés homályába került, mert inkább a meglévő köteteinek idegen nyelvekre történő fordítási munkálataiban vett részt, ugyanis többször hívták külföldre. 1962 őszétől ettől függetlenül tagja lett a Magyar Írószövetségnek is.
Életének utolsó pályaszakaszának legfontosabb gyűjteményes kötete, az 1970-ben megjelent a Nagyvárosi ikonok, mely átütő közönségsikert aratott, ettől kezdve a magyar irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjére tekintett a szakmai újfent és rengeteg alkalommal hívták külföldre, sőt több éven át rendszeresen kijárt Párizsba. A költői korszaka ekkor indult be igazán, mert 1972-ben a Szálkák, 1974-ben a Végkifejlet, majd újabb két évvel később 1976-ban a Kráter verses gyűjteménye is megjelent. Érdekes módon, hiába voltak sikeresek a költeményei, ezután inkább a szépprózával foglalkozott, majd haláláig az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén dolgozott.
„Én költő vagyok és katolikus.”
Egész életének költészetében tetten érhető a fiatal Pilinszky 1940-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmusa, a líra és a katolikus hitének hatása. Ugyanakkor nem tartozik a hagyományos értelemben vett szakrális témájú papi írók katolikus irodalmába, mert elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat. Azonban a Harmadnapon című költeményében a passió és a megsemmisítő tábor képei és utalásai nem fejeződnek be a tragikummal, hanem a feltámadás reményét sugallja. Világképét az Apokrif művében írja le. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, ahol az ember magára hagyott, a szenvedése elől való menekvés hiábavaló, valamint az élet stációit áthatja félelem és a rémület, melyet a Ravensbrücki passióban mond el.
„Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami, ha kevés is, messze felülmúl engem.”
Élete során számos elismerésben részesült. Első kötete után 1947-ben Baumgarten-díjat kapott, majd huszonhárom évvel később, 1971-ben megkapta a József Attila-díj első fokozatát is. Rá három évre, 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. Pályája elismerésének csúcspontján 1980-ban a költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. Mindezek után 1981 májusában, a Kossuth-díj elnyerése utáni évben sajnos váratlanul és hirtelen, a hatvanadik születésnapja előtt pár hónappal halt meg Budapesten. Életének munkásságáért 1997-ben posztumusz Magyar Örökség díjat kapott, 1998-tól pedig a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.
„…Csönd akartam lenni / és dobogás. Lépcső közé szorult világ, / senki és semmi. Hétvégi remény.”
