A keresztyénségben az ünnepek tartalma természetesen módosult: a nagyhét csúcspontján, a szent három napon Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását ünnepeljük; majd az Ő mennybemenetele után, pünkösdkor azt, hogy a Krisztus-követők közössége, az egyház megkapta a Szentlélek ajándékát; a Lélek kitöltetett.
Elsőre talán ez az ünnepünk megfoghatatlannak tűnik, de ha a Biblia alapján végiggondoljuk, hamar belátjuk: pünkösd emlékeztet leginkább arra, hogy a keresztyén hit nem lehet pusztán elmélet vagy egy kulturális jelenség, ahogy nem lehet kizárólag magánügy sem.
Nem lehet csak elmélet, mert a Szentlélek Isten azt munkálja teremtő és megelevenítő ereje által, hogy keresztyénségünk ne csak egy név legyen, hanem a krisztusi élet valósága bennünk. Hogy felszínesség helyett elmélyültség jellemezze hitünket. Hogy az egyházban ne csak utasok legyünk, hanem élő tagok. Hogy kényelemszeretetünkből kimozduljunk, s tanúi legyünk Urunknak e világban.
És pünkösd emlékeztet arra is, hogy a keresztyén hit nem lehet kizárólag magánügy. „A Szentlélek közössége mindnyájatokkal!” Kinek ne csengene ismerősen a keresztyén liturgiába mélyen beivódott páli áldásformula? S kinek ne jutna eszébe e szavak értelme és jelentősége ma, amikor az európai és észak-amerikai társadalmakban a természetes közösségek meggyöngítésére tett évszázados kísérletek célba érni látszanak?
Az első, amire fölfigyelünk, hogy ez a közösség kétirányú. Mindenekelőtt a Mindenható Istennek hozzánk való lehajlását jelenti, azt, hogy Ő maga kíván közösségre lépni a hívőkkel: „(az igazság Lelke) nálatok lakik, sőt bennetek lesz” (Jn 14,17). Ebből ered viszont a közösség másik iránya, vagyis a Léleknek az a munkája a tagok közt, aminek következtében eklézsia születik, Krisztus kegyelmének és Isten szeretetének fundamentumán álló gyülekezet.
Nem véletlen, hogy az Újszövetségben először éppen a pünkösdi történésekről szóló beszámolóban olvassuk a közösség szavát. Hiszen a Lélek megtapasztalása nyomán Krisztus követőiben határozott közösségtudat született, mégpedig olyan, ami a közösségért való felelősségtudattal is párosult.
Nem véletlen, hogy a Szentlélekről, a gyülekezetben végzett munkájáról beszélve Pál apostol csaknem mindig a „mi” és a „ti” szavakat használja. Hiszen a Léleknek mindannyiunkkal való közössége emlékeztet leginkább a Krisztus Jézusba vetett hit testületi dimenziójára, s óv leghatározottabban attól, hogy a hitet, mint valami privatizálható árucikket kezeljük: higgyünk – a Krisztusban hívőkkel való közösségvállalás nélkül.
Nem véletlen, hogy a Lélek jelenlétének egyik legnyilvánvalóbb ajándéka a szabadság, hiszen képes és kész is fölszabadítani még az „önzetlen önszeretet” alól is, hogy nyitottá legyek a másik iránt – aki óhatatlanul más, mint én –, s akár szenved, akár dicsőségben részesül, vele együtt szenvedjünk, illetve örüljünk valamennyien.
Ezért megkerülhetetlen pünkösdkor az egység kérdése, amennyiben mi is valljuk, hogy „egy Lélek által egy testté kereszteltettünk” (1Kor 12,13). S ezért kell a Lélek ajándékaképpen vett egységet minden igyekezetünkkel megőrizni, tudva, hogy bár a keresztyén közösség egysége nem statikus állapot, hanem dinamikus folyamat, az egység megteremtői nem mi vagyunk. Fenntartóinak viszont lennünk kell, ha nem akarunk hűtlen szolgákként rombolóivá válni.
Az így működő Krisztus-testben szót értenek, mert szót is váltanak egymással. S tudják, hogy „a keresztyén közösség olyan közösség, amely Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban áll fenn” (Bonhoeffer), ezért senki részéről nincs helye a fölöslegesség érzésének, ahogy a felsőbbrendűség tudatnak sem.
„A Szentlélek közössége mindnyájatokkal!” Ezek után tehát világos, hogy az apostol nem üres lózungnak szánta ezeket a szavakat, hanem olyan jókívánságnak, ami az áldás ígéretét is hordozza. Nem lehet ezért más kérésünk ma sem: „Jöjj, teremtő és életadó Lélek, hogy Veled és testvéreinkkel közösségben végbemenjenek közöttünk és bennünk azok a változások, melyek hitünk hitelreméltó voltát is erősíteni fogják!”
Lőrik Levente baptista lelkipásztor