Magunkba nézve megállapítjuk, hogy inkább a keresztút népe vagyunk, a szenvedésben „jártasak”. Jézus kínszenvedésének állomásaiban – a kereszt felvételétől a többszöri elesésen át a keresztre feszítésig és a halálig mi is kísérhetjük Jézust a Golgotára. Olykor Pilátus is vagyunk – hisz hányszor ítélkeztünk mi is jogtalanul, hányszor tagadtuk meg Őt és a társait. Mi vagyunk a Fiát elveszítő édesanya; a kendőt nyújtó Veronika; Cirenei Simon, aki véletlenül arra járt, és átvette a keresztet (valószínűleg nagyon dühös ezért). Mi vagyunk az asszonyok, akik sírnak; meztelenek vagyunk Jézussal, átélve szégyent és megalázottságot; sokan hordozunk betegséget, és átéljük, hogy ez mind semmi Jézus kínszenvedéséhez képest, aki még a kereszten is gondoskodik anyjáról, és megbocsát a bal latornak.
A nagypénteket értjük, de vajon értjük-e igazán, magunkra is vonatkoztatva a feltámadást? Egy nagy világjárvány kellős közepén ezek eleven húsba vágó kérdések! Louis Évely belga katolikus pap 1968-ban írta „Az öröm útja” című könyvét, amelyben azt fogalmazza meg: „Miért van az, hogy szívesen belekapcsolódunk a nagyböjt során Barátunk szenvedésébe, de a húsvét utáni Szent Ötven Nap örömében mintha magára hagynánk? Pedig a kereszténység igazi jele nem a kereszt, hanem a föltámadás öröme.” A húsvétnak és a fokozatos nyitásnak az egybeesése alkalom arra, hogy elgondolkodjunk ezen. Évely az idézett művében a keresztút mintájára egy örömutat formált a húsvét és a pünkösd közötti történések állomásaiból. Az első a feltámadás maga. „Olyan titok ez, mint a Teremtés: Volt a semmi, a nihil, az üresség. És a végtelen Szeretet áradni kezdett. És lett a világ, a fény, a szépség, az élet. A sírhoz elsőként futó tanítvány apróságokat látott: üres sírt, gyolcsot, a fejet takaró kendőt összehajtva. Békét, harmóniát, derűt. És azt mondta, hogy látott és hitt. Valamit megsejtett: az igazi bizonyíték a lelkünk békéje magunkban és mások felé kiárasztva.”
A tanítványok azt várták Jézustól, hogy felszabadítja Izraelt, mélységesen csalódtak, és szétfutottak félelmükben. Így megy néhány tanítvány Emmauszba, melléjük szegődik Jézus, akit nem ismernek fel, kioktatják a saját álomképükről. Nem veszik észre, hogy azért kellett útra keljenek, hogy elhagyják azt az életet, amit maguknak gondoltak, és elkezdjenek mindent újjáépíteni. Ez a húsvét, a feltámadás igazi üzenete, és az, hogy Jézust a házukba invitálták a Biblia egyik legszebb mondatával: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” És amikor Jézust felismerték a kenyértörésben, elkezdett „lángolni a szívük”. A miénk még tud lángolni?
Tamás története a mi történetünk, akik gyakorlati materialistaként csak azt hisszük, amit látunk és tapintunk. Jézus nem utasítja el őt, de a szavai hihetetlenül finomak, nekünk szólnak: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek”. Ez a nyolc boldogságot kiegészítő kilencedik. Majd következik egy csodálatos jelenet: a tanítványok a Tibériás tavánál nem fogtak semmit, de Jézus szavára kivetik a hálót – a másik oldalon a háló roskadozik, alig bírják kihúzni. Ez a megrögzöttségeinkből való felszabadulásról is szól.
Péterrel külön beszélgetése van Jézusnak (és velünk, mindannyiunkkal), amikor a háromszori tagadására finoman háromszor kérdi tőle, hogy „Szeretsz-e engem”? A három válasz: „Tudod, hogy szeretlek”. Ez egy feloldozás-történet, zárása a pásztori szolgálat átadása Péternek. Ezután jön a tanítványok elküldése a világba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet”, ehhez hozzáteszi: „Én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” Így kéne nekünk is elküldjük a fiainkat-lányainkat az életbe, a pálya- és párválasztásba – mindennek a keresztjeivel és örömeivel együtt.
Az örömút végén a pünkösd csodái: Jézus visszatért abba a világba, ahonnan érkezett, de nem hagyta el ezt a világot sem, megváltoztatta azt. A Szentlélek kiáradása, „a szétoszló tüzes nyelvekkel … és különféle nyelveken kezdtek beszélni.” Mi még egy nyelven sem tudunk, nem értjük a másikat – mert nem akarjuk –, csak a magunkét fújjuk, értetlenül. A süketek párbeszéde helyett az egyetértés csodájára tanít ez a jelenet.
Mindegyik állomás megtérési alkalom, rendkívüli ajándék az egész világnak – hogyan tudunk újra nyitni: a szívünket, a lelkünket, a közösségeinket. A járvány utáni idővel kapcsolatban sokan tettek már javaslatokat. Ezek nagy többsége individuális és materialista. Nekünk, hívő keresztényeknek legyen közösségi, hitünket erősítő megoldásunk. Ennek érdekében, amint csak lehetséges, közösségeinkben járjuk végig az örömút tizennégy állomását! Más emberré válhatunk általa!
LT
