II. Grassalkovich Antal 1794-ben bekövetkezett halála után fia, Grassalkovich III. Antal lett a majorátus feje, aki már egyáltalán nem viselt semmilyen jelentős tisztséget, csupán Csongrád vármegye főispánja volt.
A harmadik Grassalkovich nagylelkűségben és segítőkészségben nagyapjára hasonlított, könnyelműségben viszont apja nyomdokain járt: birtokainak elvételétől csak az ősiség törvénye mentette meg. A felesége azonban neki is Esterházy kisasszony volt, ugyanis Esterházy Leopoldinát vette nőül, aki a fennmaradt leírások szerint egy gyönyörű, művelt, a reformkori nemesség körében igen népszerű asszony volt. Tudjuk, hogy sokszor találkozott a reformkori nemesség jeles tagjaival, így Széchenyi Istvánnal is, akinek a német nyelvű naplójának magyar fordítását olvasva többször is figyelmesek lehetünk Esterházy Leopoldina nevére.

Széchenyi egyszer így fogalmaz: „Grassalkovich hercegné nagyon tetszik nekem, mert ama kevesek közé tartozik a mi államunkban, akik élni tudnak, és van egy kastélyra való vidám és pompás udvarnépe. – A hercegné nem lehet ellenségünk, ha vinni akarjuk valamire Ausztriában.” Ez igencsak szokatlan kijelentésnek tűnhet, hiszen jogosan merülhet fel a kérdés bennünk, hogy ugyan mit tudhatott segíteni egy Esterházy kisasszony Széchenyi Istvánnak, a reformkor egyik legbefolyásosabb alakjának. A választ az Esterházy-családfa áttekintése közben találhatjuk meg, hiszen Leopoldina rokonságban állt Klemens Metternich-el, aki a Habsburg Birodalom valódi vezetője volt a Szent Szövetség megalapítása óta. Metternich-hez Leopoldinának bejárása volt, és levelezett is vele. Esterházy Leopoldina a kor nemzeti érzelmű asszonyai közé tartozott, aki a háttérben segítette a kibontakozó reformmozgalmat, így a nemesek úgy aposztrofálták, hogy az „ellenzék dajkája”. Rendkívül virtusos asszony lehetett, ugyanis Döbrentei Gábor naplófeljegyzéseiből kitűnik, hogy a konzervatívabb vagy kétszínűnek tartott nemeseket egész egyszerűen kidobatta a kastélyból: „Herceg Grassalkovichné estvézeteket ád. Az oppositionalis mágnások ott jelen. Gr. Dessewffy Aurélt eltiltotta estvézeteitől. „Nem kell, monda olly ember nálam, ki egyszer igy, máskor máskép beszél.”
III. Antal próbált részt venni a kor reformkori pezsgésében, és számos ponton segítette is a magyar kulturális élet kialakulását, így a Nemzeti Múzeum és Nemzeti Színház telkét is ő adományozta, ezenkívül a pesti árvíz idején több szekérnyi kenyeret küldött fel Pestre. Jelentős kapcsolata volt a kor kulturális életének vezetőivel, így például levelezett Kazinczyval is. Grassalkovich III. Antal halála után, mivel gyermekük nem született, a birtokait felosztották, Leopoldina Bécsbe költözött, majd a forradalom és szabadságharc után visszavonult a politikai életből is.
A három generáció közül kétségkívül I. Antal tekinthető a legjelentősebbnek, olyan történelmi személyiségnek, ki nevét nem csupán a honi arisztokrácia krónikájába, hanem az ország fejlődéstörténetébe is beírta. Utódai komoly politikusi vagy hivatali teljesítményekre már nem voltak képesek, s emléküket legföljebb a hazai művelődéstörténetben – II. Antalét például a zenetörténet mecénási fejezetében, vagy III. Antalét a Nemzeti Színház múltjában – tartjuk számon. Mint bemutattuk, az alig három generáción át „tündöklő” família négy rokoni kötelékkel is kapcsolódott az Esterházyakhoz, s leszámítva II. Antal termékeny házasságát, egyik kapcsolat sem volt még rövid távon sem szerencsésnek mondható. A legfájóbb talán éppen a harmadik generáció kudarca, legalábbis a Grassalkovichok vonatkozásában, mert ez a házasság az Esterházyaknál lényegében mellékszálnak, a folytonosság szempontjából érdektelennek számított.

A Grassalkovichok még egyszer hívták fel magukra a figyelmet, amikor Leopoldina 89 évesen, halála előtt néhány hónappal családja összes tagját a Máriabesnyői kriptába vitette át, és azóta is ott nyugszanak és várják feltámadásukat. Aki ma belép a máriabesnyői templom kriptájába, a három Grassalkovich mellett három Esterházy, két hölgy és egy férfi emlékét is felidézheti, eltűnődve a mulandóságon s egy nagyhatalmú család történetén.
Wisznovszky Tamás