Új év(ezred), új remények a közlekedésben is

Egyre többször olvassuk a sajtóban az „okos város” (smart city) kifejezést. E lap hasábjain hónapról hónapra körbejárom, itt helyben hogyan élhetnénk a modern technológiák előnyeivel.

A legutóbbi számban sorra vettük a közösségi közlekedés eszközeit, amelyekkel csökkenthető az utakon, vagy épp a parkolókban helyet kereső autók száma. Most folytassuk azzal, hogyan lehet az éppen az utakon lévők közlekedését megkönnyíteni, biztonságosabbá, egyúttal a lehető leggyorsabbá tenni? Ez azért is fontos, mert a népességszám és a jólét növekedésével egyre többet közlekedünk, és egyre több minden vonhatja el a figyelmünket az útról. Másrészt a probléma különösen időszerű: New York vagy London belvárosában száz éve még mintegy 15 km/h átlagsebességgel lehetett lovaskocsizni, míg ma akár Aston Martinban ülve is csak 11 km/h érhető el Londonban, New Yorkban pedig mindössze 8 km/h…  (Vajon Gödöllőn jobb a helyzet?)

Egy új korszak kezdete

Utakon évezredek óta közlekedünk. A legkorábbi időkben csak gyalog jártunk, majd hosszú időn át állati – esetenként emberi – erővel vontattunk kerekeken guruló változatos járgányokat. Ezt színesítik immár a XIX. század második felétől folyamatosan terjedő kerékpár, és a XX. század két hatalmas újítása, a motorkerékpár és az autó. Ezek mindegyike új feladat elé állította a törvényhozókat és a rend őreit: a cél egyfelől a balesetek elkerülése, másfelől a gyors eljutás, lehetőség szerint előnyt biztosítva a gyalogosoknak sérülékenységük, valamint a közös használatú eszközöknek hatékonyságuk miatt.

A szabályoknak eleinte csak személyes közreműködéssel, karhatalmi erővel szereztek érvényt. Athénban már a Kr.e. III. században rabszolgákkal irányították a forgalmat. Az első – még gázlámpás – jelzőlámpákat 1868-ban Londonban rendőrök kezelték, az első 4 közlekedési tábláról csupán 1909-ben rendelkeztek egy párizsi egyezményben (melyeket Magyarországon is egyből bevezettek, már a rákövetkező évben).

Ebben az időszakban csak kevés ugrásszerű változást tapasztalhattunk: az időzített, önműködő jelzőlámpák hoztak változást az 1930-as években, a zebrák bevezetését az 1950-es években, vagy a sávok használatát az 1960-as évektől.  Azonban a technológiai lehetőségek bővülése és azok árcsökkenése, mint annyi minden az életünkben, a 2010-es években gyorsult fel igazán. 

Rugalmasság helyett automatizálás

Mindaddig, amíg a forgalmat emberek irányították, az irányítás alkalmazkodni tudott a pillanatnyi forgalmi helyzethez. Az önműködő jelzőlámpák elterjedésével ez megváltozott: évtizedekig az előre programozott ideig várakoztunk, függetlenül attól, hogy jött-e keresztirányból jármű, vagy át akart-e kelni gyalogos a zebrán. A lámpák időzítését csupán néhány évente vizsgálták felül, és ezt is sokszor elégtelen adatok alapján tették.

Érdekesség, hogy Denverben már 1952-ben használtak egy korai adaptív jelzőlámpa technológiát, mely az úton elhelyezett nyomásérzékelők jelzése alapján váltott. A magas költségek miatt azonban nem terjedt el széles körben a használata. Talán több okos megoldást látnánk, ha a városok vezetése magáénak érezné az autósok idejét és az elhasznált benzint. A beruházási kiadások ugyanis a városok (egyes utakon az állam) költségvetését terhelik, míg az előnyök a lakosok, vállalkozók és vendégeik zsebében jelentkeznek.

– szem –

Legújabb cikkek a Tech kategóriából