A téli időszak a növények szaporításának ideje lehet. Ennek egyik legjobb módja a dugványozás, ami gyors növényszaporítási módszernek számít, és amelyhez a növény ivartalan részeit használjuk, ezeket késztetjük gyökérképzésre. Fás-, hajtásdugványozásra azért kerítsünk sort ezekben a hónapokban, mert a növények ilyenkor nyugalmi állapotban vannak, még tartalékolt tápanyagaikból gazdálkodnak, amelyeket így a járulékos gyökér növesztésére fognak hasznosítani.
A kigyökerezett dugványok általában erősebbek, és hamarabb is érik el a kifejlett, „felnőtt” állapotot, korábban virágoznak és teremnek, mint a magról szaporított növények. A kedvező tulajdonságokat (habitus, lombszín, bőséges virágzás… stb.) a legkönnyebben ezzel a módszerrel lehet örökíteni, éppen ezért még akkor is érdemes dugványozást alkalmazni, amikor az adott növény könnyedén nevelhető lenne akár magról is. Ezzel biztosíthatjuk a fajtaazonosságot, és egyöntetűbb állományra tehetünk szert.
Kizárólag egészséges anyanövényről szedjünk dugványt. Általánosságban elmondható, hogy legalább két nóduszt, azaz szárcsomót tartalmazó dugványt készítsünk. Amennyiben túl nagy ízközű a növény hajtása, akkor készíthetünk kisebb dugványokat is, abban az esetben, ha rejtett rügyekből képes az adott fajta gyökérzetet fejleszteni. A vesszőt az alsó szárcsomó alatt néhány mm-el vágjuk meg (minden esetben az az alsó, amely korábban is a gyökérzethez volt közelebb), és amennyiben ezen a részen található levél, azokat távolítsuk el, így kerüljön a szaporítóközegbe. Ez a rész fog felelni a gyökérzet fejlesztéséért. A felső részén viszont hagyjunk levelet/hajtást (amelyeken ilyenkor is van; örökzöldek), mivel ez a növényi rész felel az asszimilációs folyamatokért. Amennyiben nincs rajta levél, a felső rügyből történik majd a hajtásképződés. Érdemes valamilyen gyökerezést segítő anyagot, gyökereztető hormont használni. A növények gyökeresedési képessége különböző. A könnyen gyökeresedő növényekhez (cserjék nagy része) gyengébb, míg a tűlevelűekhez (tuja, boróka, hamisciprus…) erősebb hatóanyagú terméket válasszunk.
A művelethez egészen laza szerkezetű, jó vízáteresztő közeget használjunk (perlit, homok, kókuszrost), amelyet alaposan nedvesítsünk át, mielőtt belekerülnének a szaporításra szánt növényi részek. Érdemes szaporítótálcába végezni a dugványozást, mivel ez – méretéből is adódóan – megfelelő helyet biztosít a dugványoknak. A dugványokat egymástól 3-6 cm-es távolságra helyezzük a szaporító közegbe, illetve olyan távolságban, hogy a lombja éppen, hogy csak összeérjen, így megfelelő életteret biztosíthatunk a gyökérzet- és hajtásfejlődéshez. Amikor ezt a helyet majd a későbbiekben kinövi, akkor keríthetünk sort a különálló, kis méretű cserépbe való átültetésre. A növény az első évben nagyjából 15-20 centiméteres méretet ér el, természetesen ez függ a növény növekedési erélyétől, illetve a levágott dugvány méretétől is.
A sikeres eredményért figyeljünk oda a megfelelő körülményekre. Növénykéink kiszáradása ellen helyezzük őket zárt térbe (ez otthon lehet akár egy petpalack is), biztosítsuk számukra a párás, nedves légkört, de időnként szükség lehet szellőztetésre is. Továbbá előnyös számukra a talpmeleg, amely nagyságrendileg egy 16-18°C hőmérséklet. Az viszont nem szerencsés a téli időszakban, ha a hőmérséklet meghaladja a 20-21 °C-ot.
A fenyők szaporítási módja jellemzően az oltás, amit praktikusan fenyőoltványnak nevezünk. Ehhez a szaporítási módszerhez szükség van egy alanyra, amelyre ráoltják a nemes fajtát. Ez az alany biztosítja a tápanyagfelvételt, tehát már egy legyökerezett, megerősödött növényről beszélünk. A nemes fajta pedig az előnyös külalaki tulajdonságokat hordozza magában. Szemben az oltással a hajtásdugványozás előnye az, hogy nem igényel akkora precizitást, kézügyességet, gyakorlatot, illetve nincs szükség hozzá alanyra. Így egész bátran ajánljuk a kísérletezni vágyó hobbikertészeknek, hogy próbálkozzanak meg vele otthon!
Egyházi Luca | Specialmix Kft.
