A Himnusz pont a Magyar Királyság felvirágzásának hajnalát megelőzően született 1823-ban, amelynek hamarosan 200 éves jubileumát fogjuk ülni. Bár a járvány nem ad alkalmat a szokásosan ilyenkor tartott programok megtartására, amelyek rendszerint a magyar identitás erősítését és a sokszínű kultúránk népszerűsítését irányozzák elő, mégis fontos, hogy megemlékezzünk ezen a napon nemzetünk egyedülálló gyökereiről.
A 20. és 21. század egyre komolyabb megpróbáltatások elé állította a különböző nemzetállamokat, amelynek fő okai között a tényleges és ideológia imperializmust és egyre gyorsuló globalizmust kell keresnünk. A hatalmas méreteket öltött gyökértelenedés minden eddiginél nagyobb kihívás elé állítja napjainkban a bölcsészeket és kultúrpolitikusokat, hiszen az elmúlt évszázad felbomlasztotta a mikroközösségeket, és mára már hazánkban is alig lelhető fel a még 20. században több helyen tapasztalható hagyományos nemzeti identitást őrző településtípus.
A magyar kultúra ismert története a honfoglalás koráig nyúlik vissza, bár a 9. századot megelőzően írásos emlékeink gyakorlatilag nem lelhetőek fenn nemzetünk történetét illetően. A magyar kultúra mindig számos sajátosságot mutatott a környező népekhez képest. A magyarság történelmi fejlődése nagyjából ötszáz éves megkésettséget mutat a nyugati feudális államokhoz képest, így az alkotmánytörténeti fejlődése a magyarságnak kényszerpályára állt a letelepedést követően, azonban ez nem jelentette a kulturális gyökerek eleresztését. A Magyar Királyságban kezdeti évszázadaiban sokkal kisebb hatása volt az antikvitásnak, így a népesség kultúráját elsősorban a kereszténység és a fegyveres demokrácia korszakából őrzött sajátosságok adták. Természetesen egészen a 18/19. század fordulójáig nem beszélhetünk nemzeti öntudatról, hiszen a nemzet tagjainak a nemesek számítottak, azonban a napóleoni háborúkat követően kialakult hazánkban is a máig rendkívül erős nemzeti öntudat, amelyet az „öreg kontinens” többi államától eltérően elsősorban nem a polgárság, hanem a középnemesség támogatott hazánkban a legerőteljesebben az értelmiséggel karöltve. Ennek egyik ékes példája, hogy a magyar nyelv művelése egyre hangsúlyosabb lesz a Magyar Királyságban is, és csaknem 25 év küzdelem után 1844-ben a magyar kultúra éke, a magyar nyelv lesz az államnyelv hazánkban. Sorozatosan alapulnak a magyar kultúra ápolására törekvő intézmények, az 1848/49-es szabadságharc bukását követően pedig még erősebbé válik az alkotmányos jogaitól megfosztott ország lakosságának identitása. A dualizmus és a Horthy-korszak is a magyar kultúra reneszánszát, sőt kiteljesedését idézte elő. A kultúra szárnyalását a kommunista hatalomátvétel 1949-ben jelentősen visszavetette, így a szemellenzős internacionalizmusba vetett hit és az Aczél György által vezetett kultúrpolitika máig érezteti a káros hatásait.
A magyar kultúráról történő állandó párbeszéd korántsem a sovinizmus megnyilvánulása, hanem az abban való hit, hogy egy közösség alapjainak az ápolása, állandó kutatása és az adott állam kultúrája – még ha heterogén is etnikailag, politikailag és vallásilag az adott állam – a szerves fejlődés záloga.
Wisznovszky Tamás
