/

Fel kell jutni a csúcsra – A kerékpáros plébános útmutatása az új évre

Sztankó Attila gyerekkora óta kerékpározik. Kamaszként gyakran eltekert a szomszéd faluba, aztán jött a következő, és mindig tovább, egyre hosszabb utakra ment. Az országúti kerékpáros papra vigyázni akarnak a hívei, nehogy elüssék, így minden biciklisre jobban odafigyelnek az utakon. Az új évet sportos fogadalmakkal kezdőknek is jó tanácsokat ad beszélgetésünkben a máriabesnyői plébános.

– Sportos családba született?

– Kifejezetten sportos családból származom. Édesanyám jó futó volt, iskolaközi versenyeken is jól szerepelt. Édesapám a Dinamo Sportegyesületnél dolgozott a lőtéren, a bátyám sportja az íjászat és a tenisz volt, én pedig vívtam.

A mozgás mindig jelen volt az életünkben. Sokat kirándultunk, ősszel gombászni jártunk, csatlakoztak hozzánk baráti családok, rokonok is.

– Hogyan érzett rá a kerékpározás ízére?

– Amikor csak tudtam, elcsórtam édesapám Csepel biciklijét, és már kiskamaszként elindultam a nagyvilágba. Ungváron éltünk a családommal. Először csak a városban tekertem, aztán arra gondoltam, mi lenne, ha felbicikliznék a várhoz. Később elmentem a közeli Domonyára, majd Onokócra, aztán a kedvenc kirándulóhelyünkre, Nevickére.

Egyre távolabbi célpontokat választottam, negyven-ötven kilométert is megtettem egy-egy alkalommal. Gyerekként nem gondoltam arra, hogy ez akár veszélyes is lehet.

A házunkban lakott egy tornatanár, akinek volt egy nagyon szép sötétkék Favorit országúti biciklije, azt mindig irigykedve néztük. Elhatároztam, hogy ha majd lesz elég megtakarított pénzem, én is veszek egy ilyet. Az első kerékpárom ezért ugyanilyen sötétkék színű lett, igaz nem Favorit. A gyerekkori álmaim beteljesedését jelentette ez számomra. Azóta is töretlenül él bennem az országúti kerékpározás iránti szerelem.

– A testedzés vagy inkább a felfedezés miatt szereti ezt a sportot?

– Mind a kettő benne van. Szeretem a sebesség adta szabadságot, keresem a fizikai kihívásokat, de a szépséget is. Kedvtelésből tekerek, azért, mert jólesik, de mindig kitűzök magam elé egy célt is. Hetente kétszer-háromszor kerékpározok.

Ez a hobbim, ami fontos számomra, de az életemben az első helyen természetesen a lelkipásztorkodás áll.

Lazább napokon általában hatvan-hetven kilométert tekerek, edzésnapokon többet, kilencven-száz kilométert. De aki benne van az országúti kerékpársportban, annak ezek nem távolságok. Szeretek Gyöngyös irányába indulni. Ha több időm van, akkor szívesen választom úti célnak a Kékestetőt, az út oda-vissza százhúsz kilométer. Ez egy ikonikus csúcs Magyarországon, a vérbeli bringások évente többször is „megmásszák”. Nagyon szeretem emellett az Őrséget, és rendszeresen megkerüljük a négy tavunkat is. A Balatont idén kétszer tekertem körbe, a közösséggel tíz, egyedül pedig hat óra alatt.

– Mit jelent egy kerékpárosnak a kerékpárja?

– Egyszer volt Budapesten egy balesetem, elsodort egy busz. Vérzett az arcom, végighorzsoltam a karom, a lábam. Be akart vinni a mentő a kórházba, de azt mondták, a biciklit nem vihetem. Így inkább elbicegtem a Nyugatiba, és hazavonatoztam Vácra.

A kerékpárra vigyázni kell. Egész évben tisztán tartani, olajozni, félévente alaposan átnézni, nehogy út közben valami meglepetést okozzon.

– Hány kilométert kerékpározott, és melyek voltak a legemlékezetesebb útjai 2020-ban?

– Egy applikáció szerint tizenháromezer kilométert tekertem a tavalyi évben. A legnagyobb túránk egy zalai körút volt. És nagy élményt jelentett a Velencei-tavi túra is a hittanosokkal. Megkerültük a tavat, csobbantunk egyet a tóban, fagyiztunk, mindenki nagyon jól érezte magát.

Szeretek másokkal együtt biciklizni. Az egyházközségben van egy kerékpáros csapat, tavasszal és ősszel együtt túrázunk.

Nagyon örültek, hogy olyan pap került ide, aki szívesen teker velük, és én is örömmel csatlakoztam hozzájuk. A túráink nem a teljesítményről szólnak, hanem látnivalók felfedezéséről, a természetről, arról, hogy ilyenkor minőségi időt tölthetünk együtt. A kerékpározás sokat ad hozzá a közösségi élethez: elmélyülhetnek a baráti kapcsolatok, jobban megismerhetjük egymást a közös programok során.

Akikkel együtt kerékpározok vagy futok, azok nyitottabbá váltak a hittani kérdésekre, az evangéliumi tanításra, a krisztusi életről szóló tanúségtételre, tudunk beszélgetni a hitről, az élet fontos dolgairól, a családi élet nehézségeiről is.

– Mi jár a fejében kerékpározás közben?

– Az attól függ, hogy éppen mi foglalkoztat. Leginkább magára a kerékpározásra koncentrálok, a jelen pillanatra. De van, hogy kicsit ki akarom szellőztetni a fejemet, olyankor csak nézem a tájat. Máskor meg az egyházközség életét érintő kérdéseket, a tudomásomra jutó problémákat gondolom át, és keresem, hogy miben, hogyan tudok segíteni. Egyáltalán tudok-e, vagy rá kell bíznom a megoldást a Jóistenre.

– A sport segít, hogy kiegyensúlyozottabban élhesse a mindennapokat?

– Mindenképpen.

Jó kondíciót ad, ami elengedhetetlen a munkához. Egyre kevesebben vagyunk, és egyre sokrétűbbek a feladataink.

Hatvan évvel ezelőtt egy papnak még nem kellett annyi mindennel foglalkoznia, mint manapság. A lelki élet mellett bonyolult gazdasági kérdéseket is meg kell oldani, és ott van a sok kisközségi, falusi közösség, amelyek eltűnőfélben vannak vagy a demográfia átalakulás küszöbén állnak. De a lelkipásztor ezekhez az emberekhez is elmegy, akkor is, ha csak nyolcan-tízen ülnek a templomban, hiszen ők is Isten népéhez tartoznak.

– Vannak Ön előtt sportoló papi példák?

– A környeztemben sok pap megtalálta azt a rekreációs formát, ami a legjobb a számára. Beer Miklós püspök például ma is naponta úszik, Varga Lajos püspök túrázik, Marton Zsolt püspök szintén kerékpározik. A fokolárés atyákat a csütörtöki találkozójuk napján nemegyszer láttam, amint Nagymaros felől Vácra kerékpároztak. Azt nem tudom, hogy a mellettük elsuhanó bicajosban felismerték-e az akkori zebegényi plébánost…

Az ismerős lelkipásztorok többsége sportol valamit.

Egyre jobban tudatosul a papokban, hogy a lelki egészséghez a testi egészségre is szükség van. Fizikai és lelki erőnlét nélkül nem lehet tartani azt a tempót, amit a mai kor diktál.

Az embernek meg kell találnia az időt a lelkiéletre, az imádságra, a testi-lelki feltöltődésre is. A papnak tudnia kell, hogy mennyi minőségi időt adhat a hozzá fordulóknak, és mennyi időt kell magára szánnia ahhoz, hogy a szolgálatát megfelelően el tudja látni. A kiegyensúlyozott lelkiélethez elengedhetetlen, hogy az ember tudja jól beosztani az idejét, megtalálni a helyes arányt a hivatásbeli tevékenységek, a kötelességek, a másoknak szentelt idő és a szabadidő között.

A riport folytatása ide kattinva a Magyar Kurír Katolikus Hírportálon olvasható.

Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Forrás: Magyar Kurír

Legújabb cikkek a Hitélet kategóriából

Merre tovább, Uram?

November utolsó napján, Szent András apostol ünnepén írom ezt a cikket, az adventi szent idő kezdetén.…