A népszokások között sokféle Mikulás-kép él, néhányuk a mai napig. Hozzánk Ausztriából érkezett a hagyomány a 19. században. Először a városi polgárokhoz, majd a vidéki értelmiséghez jutott el, végül pedig a parasztsághoz is. Korábban piros köpenyt, fehér süveget viselt, pásztorbottal járt a Mikulás, és később nyugati mintára lett kabátja és öve. De nézzük meg, milyen szokások társultak a hagyományhoz hazánk egyes vidékein?
A Budai-hegység néhány falujában a Mikulás ördögálarcot viselt. A kifejezetten elrettentő alakról nem a jóindulatú, kedves öreg bácsi jutott a gyerekek eszébe…
A Dunántúl egyes vidékein úgynevezett láncos Miklósok járkáltak. A láncok szerepe az volt, hogy a derekukra kötötték, és ahogy járkáltak, a csörgés elűzte a rövidülő nappalok iránti félelmet. Állítólag Csepreg városában a szokást betiltották, mert megijesztette a nőket és a gyerekeket. A láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be.
Bács-Kiskun megyében az asszonyok öltöztek be Mikulásnak: felvettek egy bundát, kibontották hajukat és két tollseprűt erősítettek a kucsmájukra.
Csilizradványon a férfiak harisnyával a fejükön, kenderkócból készült szakállal, maskarában kopogtak csörgősbottal a padlón, bízva benne, hogy elkergetik a betegségeket és a gondokat.
Csallóköz és Mátyusföld hagyománya a Miklós napi tréfás gyóntatás. Fiatal fiúk püspöknek vagy kántornak öltöztek, és megpróbálták kideríteni a fiatal lányok gyóntatásakor, hogy van-e szeretőjük. Ha nem válaszoltak, kinn az udvaron megcsipkedték őket. Ide kötődik a Miklós-napi alakoskodás: a gyerekek megimádkoztatása, vizsgáztatása, büntetése és jutalmazása volt a cél.
Miklós napi fonalvizsga: A leányos házakban megvizsgálták a fonalakat, és amelyik lány november első napjától kezdve nem tudott minden héten fonott fonalat felmutatni, hamuval megtömött zacskókkal ütögették…
Baranyában, valamint a bukovinai magyarok úgy tartják, hogy ha „Miklós megrázta a szakállát”, akkor jön a havazás, illetve a Miklós-napi időjárás mutatja meg a karácsonyit.
A Fejér megyei Nagykarácsonyban az 1990-es évek közepén Mikulásházat állítottak fel, itt a gyerekek személyesen adhatják le listájukat a Mikulásnak, aki németül, angolul és oroszul is beszél, e-maileket, sms-eket és telefonhívásokat is fogad…
Csákányban a Miklós-járásban két-két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezében. Az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Kolompot vitt magával. Az „ördög” vesszőkorbáccsal fenyegette a gyerekeket, a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyt a legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.
Az ajándékozás ma ismert formája falvainkban körülbelül ötven éve terjedt el, és még később a piros ruhás Mikulás figurája. Topolyán a húszas évekre tehető ez az idő. Egész éven át figyelmeztetheti a szülő a gyerekét, hogy nem hoz semmit a Mikulás, ha nem lesz jó magaviseletű. A csizmát, cipőt az ajtó elé teszik, de ha van vállalkozó kedvű rokon, az beöltözik Mikulásnak. Hátán puttonyt visel, benne virgácsok is vannak, és ha kell, megsuhintja vele a gyerekeket. Büntetésül a szülők vereshagymát, krumplit tesznek a cipőbe a virgács és cukrok mellé.
A Tápió vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. A szülők este az ablakba tett cipőkbe rakták a diót, cukorkát. Az 1930-as, 1940-es években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz, ekkor került az ajándékok közé a virgács is.
Az 1930-as években az Ipoly menti falvakban beszéltek arról, hogy már régebben is tettek a gyerekek ablakba helyezett csizmáiba, cipőibe krumplit vagy cukorkát. Ma jelmezes Mikulás keresi fel azokat a házakat, ahol kisgyerekek vannak. Egy faluban többen is járnak, de csak a közelebbi rokonokhoz, ismerősökhöz. Kosarába, puttonyába a szülők, nagyszülők, keresztszülők teszik az ajándékaikat. A Mikulás szavaltatja, énekelteti, kikérdezi a gyerekeket. Ha szükséges, „virgácsot” is ad, amit a szülők jól látható helyre tesznek, hogy alkalomadtán figyelmeztessék a Mikulásnak tett ígéretére.
A Mikulást néhol ördög vagy krampusz is kíséri. A Mikulás látogatása után teszik az ablakba a lábbelit a gyerekek. Egy nyugat-dunántúli községben, Bükön, ahol még néhány évtizede a láncot csörgető Miklós járt házról házra, ma az iskolában beöltöztetett piros ruhás Mikulást viszik végig szekéren a falu utcáin. A csokoládéipar révén jellegzetes mintája alakult ki a Mikulás-alakoskodóknak. Szokássá vált, hogy nemcsak az iskolákban, óvodákban, hanem a szülők munkahelyein is ünnepségeket rendeznek ezen a napon. Egy mai városi gyerek az említett helyeken kívül az áruházakban, üzletekben reklámcéllal felöltöztetett Mikulásokkal is találkozhat. Az ajándékozás – akárcsak más ünnepeken – ma már nemcsak édességekre szorítkozik.
