A mitikus mérkőzés története az ’52-es Helsinkiben megrendezett olimpián kezdődött, ahol a magyar csapat lehengerlő játékot nyújtva állhatott fel az dobogó legfelső fokára. Anglia mindeközben nívós ellenfelet keresett a következő évre, hogy méltóképpen, egy feledhetetlen győzelemmel ünnepelhessék meg az angol labdarúgás fennállásának 90. évfordulóját. Az ötkarikás játékokon aratott siker miatt, az Angol Labdarúgó Szövetség (The F.A.) végül Magyarország nemzeti együttesét választotta ellenfeléül. Az olimpia után érkező megtisztelő meghívást Sebes Gusztáv szövetségi kapitány rögvest elfogadta, a pártvezetés engedélye nélkül. Mindezért Sebest a legmagasabb szinten állították a szőnyeg szélére. Rákosi Sebeshez intézett utolsó mondata ennyi volt; „Hát jó lesz vigyázni!” A kommunista pártvezetés, bár vonakodva, de végül (felismerve az összecsapásban rejlő propaganda lehetőségeket) elengedte a magyar legénységet Londonba.
Együttesünk precíz felkészülését bizonyítja, hogy angol labdákkal edzettek a játékosok, ráadásul a Wembley méretének pontos másaként kialakított Vasas-pályán (széltében és hosszában is 5-5 méterrel megtoldották az angyalföldi pályát) hangolódtak a meccsre. A válogatott az összecsapás időpontja előtt már 10 nappal elindult Londonba.
A találkozót a sajtó az évszázad mérkőzéseként harangozta be, ami nem meglepő annak függvényében, hogy a hazai pályán 90(!) éve veretlen (kivéve a Brit-szigetek csapatait) Anglia fogadta a 3 éve veretlen, olimpiai bajnoki címvédő Magyarországot.
Aztán eljött az a bizonyos szerdai nap. A mérkőzést hazánkban a rádió közvetítette (riporter: Szepesi György). Az esélyek nem az Aranycsapat mellett szóltak. Ezt kiválóan tükrözi, hogy míg a vendéglátók nem igazán aggódtak a mérkőzés kimenetele miatt, addig a magyar csapat hátvédje, Zakariás csak ennyit mondott, amikor a magyarokat a pálya szemrevételére hívták; „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?” Negyed 3 után 2 perccel, 105 ezer néző előtt indult útjára a labda a csurig telt Wembley-ben. Az Aranycsapaton (melynek később legendássá vált kezdő tizenegye; Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor) nem látszódtak Zakariás aggodalmának jelei; Hidegkuti már az első percben megszerezte a magyar vezetést. Bár a 14. percben kiegyenlített a vendéglátó, Hidegkuti révén ismét előnyhöz jutott a meggypiros mezben játszó magyar válogatott. A nap fénypontja a következő gól volt; Puskás visszahúzós csellel etette meg az angol csapatkapitányt, majd bezúdította a bőrt a rövid felsőbe: az évszázad egyik, ha nem a legszebb gólja. A szünetre 4-2-es vendég előnnyel mehettek a csapatok. A második félidő elején a 2 gólos magyar vezetés gyorsan megduplázódott Czibornak és a mesterhármasig jutó Hidegkutinak köszönhetően. A 6-3-as végeredményt Ramsey állította be.
Az angol sajtót valósággal sokkolta a végeredmény, eközben Magyarországon még a politikai újságok is címlapon számoltak be a sikerről. A magyar együttest szállító vonatot a határtól kezdve Budapestig tömegek fogadták és éljenezték. A siker úgy összekovácsolta a népet, mint a következő 3 évben semmi…
A londoni ütközetről film is, zene is készült (Hobo Blues Band: 6:3, illetve 6:3, avagy játszd újra, Tutti!), az MLSZ pedig 1993-ban a győzelem emlékére és az Aranycsapat tiszteletére november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.
Így győzedelmeskedtek a „mágikus magyarok” az „angol oroszlánok” felett, s így lett a „hathárom” sporttörténelmünk legismertebb sikere, mely talán az egyetlen sportesemény, melyet gyakorlatilag az egész ország ismer.
És talán Rákosi elvtárs sem bánta meg, hogy kiengedte a csapatot Londonba…
Végül egy aktuális érdekesség: 6:3 meccs – Ahogy még senki se látta! Kapcsolj te is ma este 18 órakor a SuperTV2-re, és nézzük együtt a legendás 6:3-as meccs felújított, digitalizált változatának premierjét!
