A 20. század egyik legismertebb női politikusa 1925-ben született Grantham városában egy szatócs lányaként. Édesapja metodista prédikátorként és polgármesterként is ténykedett, így ahogy mondani szokás, volt kitől örökölnie a politikusi vénát. Margaret Thatcher már az Oxfordi Egyetem kémia szakos hallgatójaként belépett az intézmény konzervatív egyesületébe, ahol később az elnöki pozíciót is megszerezte.
Ígéretesen induló közéleti karrierje mellett a vegyészi diploma után megszerezte a jogi fakultást is. Munkabírását mutatja, hogy ezt már házasként tette meg, üzletember férjétől iker gyermekei születtek. A „Vaslady” 1950-ben indult először az országgyűlési választásokon, de nem jutott mandátumhoz. Nem ő lett volna ám, ha nem próbálkozott volna ismét, így kilenc év múlva egy észak-londoni kerület képviselőjeként debütált a törvényhozásban. A parlamentben a konzervatívokhoz csatlakozott, és gyorsan, határozottan haladt felfelé a párt ranglétráján. 1961-ben, még csak 36 évesen államtitkár lett a Harold Macmillan-féle kabinetben. Az 1964. évi választási vereség után és a munkáspárti Harold Wilson kormányalakítása után az egyik legjelentősebb ellenzéki szóvivővé vált. 1967-ben miniszteri széket kapott az új konzervatív pártvezér, az 1970-es választási győzelem után pedig elnyerte az oktatásügyi tárcát. Miniszterségét az tette emlékezetessé, hogy megszüntette Nagy-Britanniában az ingyenes iskolatejet, ezért ellenfelei a „Thatcher, a tejtolvaj” gúnynevet ragasztották rá.
Az 1974-ben, a Munkáspárt választási győzelme miatt ismét ellenzékbe kényszerült. Az időt kihasználva, 1975-ben ringbe szállt a pártelnökségért. S ha már megette, akkor óriási meglepetésre meg is nyerte, így ő lett a párt első női vezetője.
Sajátos nézetei és kormányprogramjának legfőbb elemei – az ún. „thatcherizmus” alapjai – már az ellenzéki évek alatt körvonalazódtak. Főbb elvei a szabadpiaci eszmék érvényesítése, a privatizáció beindítása és az állam szociális szerepvállalásának csökkentése volt, de kritizálta a munkáspárt sztrájkokkal szemben mutatott tehetetlenségét. Mélyülő európai integrációval és a bevándorlás mértékével szemben mutatott ellenérzése miatt többször is botrányt keltett Londonban. Persze a külpolitikában is bekopogtatott, hiszen kommunista ellenessége nem vívta ki Szovjetunió elvtársainak szimpátiáját, szocialista „barátai” nevezték el vasladynek.
A programja mégis sikeresnek bizonyult, hiszen 1979-ben győzelemre vezette a konzervatívokat, így az első női pártelnöki cím mellett 1979 májusában az első női miniszterelnökként is beírta magát Nagy-Britannia történetébe.
Új ideológiájával nagyarányú privatizációba kezdett, radikálisan csökkentette az állami kiadásokat, lazította az üzleti életet érintő törvényi szabályozásokat és valósággal gúzsba kötötte a szakszervezeteket. Ezek az intézkedések – ideiglenesen – súlyos inflációhoz és a munkanélküliség gyors növekedéséhez vezettek, a pénzromlás ellensúlyozására életbe léptetett új adófajták pedig tovább növelték a „Vaslady” népszerűtlenségét. Az 1980-as évek elején minden idők egyik legelutasítottabb brit kormányfőjének számított, s valószínűleg csak a falkland-szigeteki háború és az Argentína felett aratott győzelem mentette meg számára az 1983-as választást. A hirtelen népszerűségi lista csúcsán lévő politikus újabb négyéves felhatalmazást kapott, amit 1987-ben még egy ciklussal meghosszabbított. A „thatcherizmus” azonban így is megosztotta a szigetországot.
A szakszervezetek elleni kemény fellépés és az 1984. évi híres bányászsztrájk letörése a társadalom egy részében fokozatosan növelte Thatcher elutasítottságát. Unionista elvei miatt egy alkalommal az IRA nevű terrorszervezet is megpróbált végezni vele. Külpolitikájában is sokak ellenszenvét váltotta ki távolságtartó magatartásával, amivel az európai integrációt szemlélte. Az Európai Gazdasági Közösségben az 1979. évi brit kvóta újratárgyalásával „mutatkozott be”, majd 1985-ben az árfolyam-mechanizmus elutasításával is demonstrálta különutasságát. Az EGK helyett az Egyesült Államokat választotta legfőbb stratégiai partnerének, amely egész kormányzása alatt fennmaradt.
„Erősnek lenni éppen olyan, mint úrihölgynek lenni. Ha bizonygatnod kell az embereknek, hogy az vagy, nem vagy az.”
(Margaret Thatcher)
A „Vaslady” ellentábora az 1990-es évek elejére jelentős többségbe került a szigetországban. Bukását egy adóreform, az úgynevezett „közösségi költség” bevezetése készítette elő, mely új alapon – bérleti érték szerint és személyenként – kívánt forrást biztosítani a helyi önkormányzatok működéséhez. Ez az adó komoly felháborodást váltott ki a közvéleményben, ráadásul ezzel egy időben a miniszterelnök asszony tekintélyét az 1980-as évek végén beköszöntő újabb recesszió is megtépázta. Ennek okán a konzervatívok körében egyre többen kezdtek kételkedni abban, hogy a „Vaslady” negyedszer is győzelemre vezeti majd őket a választásokon, így Michael Heseltine 1990 őszén versenybe szállt Thatcherrel a pártelnöki posztért. A küzdelem végül mégis a miniszterelnök asszony győzelmével végződött, ám a rendkívül szoros eredmény megkövetelte volna egy második forduló megtartását, ezért a „Vaslady” – érzékelve a vele szembeni bizalom megrendülését – 1990. november 22-én bejelentette lemondását. Helyét a párt és a kormány élén John Major vette át, aki 1992-ben végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és győzelmet aratott a választásokon. Ugyanebben az évben Margaret Thatcher – bárói rangban – már a Lordok Házában foglalt helyet, ám egészen 2002-ben bejelentett visszavonulásáig a Konzervatív Párt meghatározó alakja maradt.
