„Az öregedés misztérium, titok, mert senki sem tudja, hogyan zajlik majd és meddig tart” – Nemes Ödön jezsuita atya gondolata juthat eszünkbe, amikor a világméretű koronavírus-járvány a társadalom, a döntéshozók figyelmének fókuszába a leginkább veszélyeztetett idős embereket helyezte. Egy fiatal fel sem tudja fogni, mit jelent ez azoknak, akik békés öregkort képzeltek maguknak, és egyszerre egy ismeretlen vírus támadásának kereszttüzében találják magukat, különösen, ha krónikus betegségekben szenvednek.
Minden ország másképpen kezelte és kezeli a második hullámban jelenleg is a járványt: volt, ahol az időseket tudatosan hátrányos helyzetbe sodorták, a liberális svéd mintaországban lemondtak róluk. Ez a speciális svéd egészségügyi-szociális rendszernek is betudható, ott ugyanis csak a legrosszabb egészségi állapotban lévő idősek vehetik igénybe az intézményi ápolást. A koronavírusban elhunytak kilencven százaléka hetven év feletti, sokaktól megtagadták az intenzív ellátást, még oxigénpalackot sem adtak légzési nehézségeikre. Egy orvosprofesszor szerint mindez aktív eutanáziával ér fel. Egy ápoló a BBC-nek azt mondta, nem küldhették kórházba az otthonok lakóit, még akkor sem, ha csak hatvanöt évesek voltak és még sok évig élhettek volna. A svéd idősotthonok problémái nem most kezdődtek. Egy mértékadó svéd újság arról ír, hogy az idősellátásban óriási a munkaerőhiány, sok bevándorlót alkalmaznak, akiknek sem megfelelő végzettségük, sem nyelvtudásuk nincsen.
Olaszországot teljességgel készületlenül érte a járvány, amelynek eszkalálódásakor nem állt rendelkezésre elegendő lélegeztetőgép, így az egészségügyi dolgozóknak, orvosoknak kellett azt a súlyos – és rettenetes, mert embertelen – döntést meghozni, hogy kinek adnak esélyt a gyógyulásra. Nem az idősek javára döntöttek. A világsajtót bejárta annak a hetvenkét éves papnak az önfeláldozása, aki a hívei által neki vásárolt lélegeztetőgépet átadta egy általa nem is ismert fiatalabbnak, akinek több esélye volt a gyógyulásra. Életét adta érte, krisztusi példát mutatva…
Magyarországon kezdettől fogva különös gonddal kezelik a hatvanöt év feletti korosztályokra. Az elkülönítésben, az óvintézkedésekben ez a szerető gondoskodás mindvégig érzékelhető. A kormány mintaszerű hozzáállása alapján az önkormányzatok, a civilszervezetek, az egyének – közöttük rengeteg fiatal – számtalan módon támogatja, támogatta az időseket: bevásárlással, ételhordással, a folyamatos kapcsolattartással, akár naponta telefonálással. A családi kötelékek a távolságtartással és a kényszerű karanténnal lazulhattak volna, ehelyett a nagyszülőkről való gondoskodás szép és tömeges példáival találkozhatunk. Ez olyan érték, amit a járvány utánra is meg kell őrizni.
A koronavírus-járvány gócpontjaiként a híradásokban az idősotthonok szerepelnek szerte Európában a legtöbbet. Ez jellemző Svédországra, ahol az ország járványgócát jelentő Stockholm környéki idősotthonok eddig több mint felében fordult elő fertőzés. Nálunk egy kirívó eset volt mindössze, a Fővárosi Önkormányzat kezelésében lévő Pesti úti idősek otthona, ahol az ott élő 524 fő több mint fele megkapta a fertőzést és ötvenketten meghaltak.
„A Pesti úti otthonból kórházba vitt betegek 97 százaléka dehidrált volt, 44 százalékukon találtak felfekvést. Ez a teljes elhanyagolás jele” – hangzott el a parlamentben. Ezzel szemben a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára úgy nyilatkozott, hogy az intézményeikben (ahol csaknem négyezer főt gondoznak) mindössze kilencen betegedtek meg, közülük három hunyt el. Ebből látható, hogy ahol a járvány miatti előírásokat betartják, ott sikeresen lehet védekezni.
(LT)
Folytatjuk…
