Hol sírjaink domborulnak,
Petőfi Sándor Nemzeti dal (részlet)
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
Egy embert, egy földi életet jelent. Egy személyt, egy végtelenre nyitott Isten képére és hasonlatosságára teremtett, gondolkodó, érzelmekkel felvértezett teremtményt. Talán így foglalhatjuk össze. De nem, mert mindegyik más és más volt és mindegyikük alakította a történelmet, az országot, a várost, a családot, a közösséget.
Emlékek sokszínű forgataga jelenik meg a szemünk előtt a velük megélt találkozásokban. A vidám játékok, a komoly beszélgetések, a csillogó szemű szerelmek, a verejtékes munkák, az összeszorított foggal elviselt betegségek. Példák, amik követendők vagy amikre nemet mondunk, hogy én ezt nem így csinálom, mert ez nem boldogit, ez nem helyes.
És ebbe a békés, de sokszor harcokkal teli létbe egyszer csak belép az elmúlás, a halál, amely mint egy pöröly csap le és tesz tönkre mindent végérvényesen. Összezúz, szilánkokra tör mindent és csak az emlékezés marad. E színes képek után a hideg kőrengetegben csak egy kőlap, amire tekintünk. Eljátszunk, a gondolattal mi van alatta. Mi lett abból az emberből, aki az életem része volt? Egy marék hamu.
Repcsik Gyula
