Hiszem, hogy csak egy egyház van: az Istené, a mi földi felekezeteink pedig ennek a részei. Talán valami harcosabb, markánsabb önmeghatározást vár az olvasó, ha már annyi hitharc és vallásüldözés után végül sikerült talpon maradnia a reformátusoknak, és sikerült a sokszor kisebbségi és elnyomott létben is fejlődni.
A (jó) református megközelítés azonban nem másokhoz képest határozza meg önmagát, hanem Krisztushoz viszonyít. Ez néhány ismert alapelvben lett megfogalmazva régen, és ezek ma is vezérelvei a reformátusoknak, de sok más felekezetű hívő is azonosul ezekkel. A református alapelvek teret nyertek a református egyházi közösségeken túl is:
Solus Christus (Jézuson kívül nincs másra szükség a megváltáshoz.) A Szentírás ezt tanítja erről: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Tim 2,5—6)
Sola Gratia (Isten szeret bennünket, embereket, ezért kegyelmes velünk. A kegyelmét ingyen adja nekünk.) Azt mondja a Biblia erről: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8—9)
Sola Fide (A jó tettek azonban nem elégségesek az üdvösséghez. Krisztus váltsága elég egyedül.)
Sola Scriptura (A Szentírásból kaphatunk tanácsot, útmutatást a mindennapi életünkre. Éppen ezért a hit kérdéseiben csak ez fogadható el hiteles forrásnak.) Azt mondja erről a Biblia: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (2Tim 3,16—17)
Soli Deo Gloria (Mindezekért egyedül övé a dicsőség.) Így ír a Biblia erről: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12)
A reformáció elindított egy külső és egy belső megújulást is. Így lett az akkori egyházból kizárt közösség a protestáns egyházrész, és a reformokat később és lassabban átvevő régi egyházrész a római katolikus felekezet. Mivel mindkettőben történt önreflexió, teológiai újraértelmezés az elmúlt évszázadokban, ezért vagyunk ma közelebb egymáshoz, mint a reformáció idején.
A reformátusok országonként önállóan szerveződnek nemzeti egyházakba, és az említett alapelveken (solus-elvek) túl sok a különbség közöttük, mert mindegyik közösség saját körülményeihez illően alkalmazza ezeket az elveket. Eberhard Busch német teológus kielemezte a sok különböző református hitvallást és gyakorlatot: „Mi bennük a közös, ha nincs közös szervezetük, felsőbbségük, hanem úgymond demokratikusan, önszerveződő módon élnek?” (Ez az elemzés 2008-ban magyarul is megjelent Református címmel a Kálvin Kiadó gondozásában). A közös gondolat ez bennük: inkább Istennek engedünk, mint az embereknek. Erősebben megfogalmazva: csak Isten számít, más emberek véleménye nem normatív számunkra.
Ezekkel a gondolatokkal sokan azonosulnak, fel is vetődik a kérdés, hogy akkor mi a különbség a felekezetek között? Ha minden egyházban vannak reformok, miért nem tudnak újra egyesülni a felekezetek?
Amikor elválik egy házaspár, és több évig külön él, nehezen tudnak újra összeköltözni. Az egyházban is csak emberek vannak, akik távol kerültek egymástól, és külön szokások, hagyományok, gyakorlatok rakódtak rá azokra a teológiai különbségekre, amiknek egy részét máig nem sikerült megoldani. Nem két ember élt pár évig külön, hanem százmilliók, évszázadokig. Sok erőfeszítés történik a közeledés és egység megélése érdekében. Akik benne élnek az egyházban, tapasztalják, hogy minél közelebb kerülnek Krisztushoz, annál közelebb kerülnek másokhoz is.
Balogh Tamás
lelkipásztor
