Mi jut erről eszébe: gödöllői rendszerváltás?
Egy nagyon izgalmas és felemelő két-három esztendő, amikor sokan a változások mögé álltak. Nem kreált hangulat volt, sokkal inkább egy mozgalommá szélesedő folyamat, amelynek voltak hangadói, szervezői.
Az egyik főszervezőként meglepődött, hogy ilyen széles bázis sorakozott fel önök mögött? Mire számítottak az elején?
Én 1987 végén mentem át a művelődési központból a múzeumba. Ekkor már forrongott az egész ország és érezni lehetett, hogy ebből politikai váltás lesz. Természetesen a megfelelő félelmek is bennünk voltak, hogy országosan és helyben is erőszakos vagy félerőszakos eszközökkel visszanyomják a folyamatokat. Volt rá példa, hogy Grósz Károly, akkori miniszterelnök munkásőrökkel fenyegette meg a formálódó ellenzéket. Történészként viszont azt is éreztem, hogy helyi szinten részt kell vennem ebben a fontos társadalmi változásban. 1988 őszén megkeresett két jó barátom, Szikra János és Odorics Ferenc, hogy alakítsunk egy helyi ellenzéki szervezetet. Épp kiöregedtem a Fideszből a 35 évemmel, ezért a Magyar Demokrata Fórumra esett a választás. 1988. október 21-én, 26 fővel megalakult az MDF helyi szervezete, amolyan közös ellenzéki formációként, majd engem választottak az elnökévé. Így kezdődött….
Tartott egy következő ’56-os eseménytől és nem féltette a megélhetését?
Ha egy fontos közösségi változásra ráteszed az életed, nem gondolkozol az egzisztenciáról. A múzeumban kezdődött minden, ott alakultunk meg, majd gyűltünk rendszeresen össze. Az ügy bukása miatt persze tartottam a hatalomtól, de mivel a változások megállíthatatlanságát az ellenoldal is felismerte, szervezkedésünk súlyos következményekkel nem járt.
Mennyiben volt más Gödöllőn a rendszerváltás, ahol először hívtak vissza egy kommunista országgyűlési képviselőt?
Az ilyenfajta változásokat általában nem az átlag lakosok, hanem egy értelmiségi csoport indítja be. Gödöllőn is így történt. A ’80-as évek művelődési ház programjai már indirekt ellenzéki atmoszférát teremtettek, kivonzották a fővárosi értelmiséget, s ennek volt egyfajta talajpuhító szerepe is.
Annyira, hogy megesett például egy színházi előadás után, hogy a megyei párttitkár, Csicsai elvtárs szó szerint ordított velünk. De azt is hozzá kell tenni, hogy mindig az igazgató, Kecskés Jóska „tartotta a hátát” értünk.
Egyértelmű volt, hogy indulnak az 1990-es önkormányzati választáson?
Én szeretem a szakmámat, ezért nekem nem voltak nagy- vagy helyi politikai céljaim, így Cservenkáné visszahívása és Roszík Gábor parlamentbe küldése után, 1989 őszén úgy döntöttem, hogy hátrébb lépek. De győzködés után végül a Kossuth utcai körzetben indultam el helyi képviselőjelöltként és meg is választottak.
Miért kellett önt győzködni ilyen előzmények után?
1989-1990-re felduzzadt a létszám, a különböző motivációk innentől már nem csak az ellenzéki váltást sugallták, hanem számomra nem tetsző magánérdekeket is szolgáltak. Igen, logikus következmény volt az ellenzéki kör indulása, de már vita volt, hogy melyik párt, mennyit kapjon a helyekből. Én 1989 őszén mondtam le az MDF elnöki posztról, de az Ellenzéki Körben maradtam. Végül a papírforma szerint az ellenzék nyert a választáson.
1990-ben még a testület választotta a polgármestert és a helyettesét. Mennyire volt ez zökkenőmentes?
A lemondásom után új MDF elnököt kellett választani. Gémesi György akkoriban aktivizálta magát, aki szimpatikus volt, a jelölő gyűléseken fellépett és jól beszélt. Ő csak 1989 augusztusában lépett be a pártba, amikor már túl voltunk a Roszík-féle választáson és egyből az egyik elnökjelölt lett.
Megkérdezték a véleményem, én pedig elmondtam…
Úgy ismertem meg Gémesi Györgyöt, hogy békétlen, az akaratát átvinni akaró, nem demokratikus érzelmű ember, akivel nem lehet természetes partnerként együttműködni, ezért nem javasoltam elnöknek. Azon túl, hogy „gyújtó” beszédeket képes mondani, valójában a maga módján egy kis „diktátor”. Ezt a mentalitást nem támogattam, de a többség megválasztotta.
Egyértelművé vált így, hogy ő lesz a polgármesterjelölt?
Igen, mert az ő vonala kezdeményezte Papp István felállítását (1990 előtti utolsó tanácselnök – a szerk.). Papp egyébként nem volt rosszindulatú, bántó típusú ember, nem lehetetlenített el politikai okokból senkit közülünk – ellentétben aztán Gémesivel. Már így tört a polgármesterség felé és az új testületben is többsége volt. Mentek az alkudozások, hogy melyik szervezet kit jelöl a pozíciókra. Többünk részéről Gémesi elfogadásának feltétele volt, hogy ne a hasonló mentalitású, egyébként MDF alapító tag Fábián Zsolt legyen az alpolgármester, de annyira akaratosan nyomta, hogy végül a többség megszavazta.
Ez számunkra azt mutatta, hogy Gémesi hatalomvágyból és azért törekszik többségre, hogy kizárólag az ő személyes irányítása érvényesüljön. Éder Tamással, Fischer Ernővel, Odorics Ferenccel és Szepessy Péterrel ekkor felálltunk és lemondtunk.
Nem érzett csalódottságot?
Történetileg az ilyen jelenségek ugyanazt a törvényszerűséget hordják magukban. A forradalomban az első sorokat mindig „lelövik”, vagyis nincs ebben semmi meglepő. Jön a második hullám, az őszinte változtatás elve helyett egyéb érdekek által motiválva. Az volt csak bántó, hogy nem tudtunk egy természetes, normális emberi kapcsolatokra épülő helyi közösséget építeni, mert valamilyen nyers érdek mindig megjelent.
Gémesit milyen érdekek vezérelhették?
Nem gondolom, hogy anyagi vagy lobbicsoportok érdekeinek képviselete vezérelte volna, inkább deformált személyiséget, azaz beteges hatalomvágyat éreztem nála. Ő például vívó, azaz egyéni sportot űzött. Én kosárlabdáztam, ami csapatjáték. Szimbolikus a hasonlat, de a mai napig megvan benne ez a fajta énközpontú küzdőszellem.
Csakhogy ami a sportban eredményt hozhat, hatalomba kerülve torzíthatja a jellemet: az ego csak magában bízik, ellenségképeket gyárt és gátlástanul legázol más véleményen lévőket. S ez bizony nem egy közösségépítő mentalitás.
Sajnos az idő ezt a félelmünket igazolta: Gémesi már a ’90-es években kialakította a maga autokrata rendszerét, élén önmagával, mint „csalhatatlan vezérrel”, körülötte pedig a szervilis holdudvarral. Mindezt persze demokratikus köntösben.
Hogyan tudtak ezek után együtt dolgozni?
Sehogy, mert lemondásunkkal többen nyíltan szembehelyezkedtünk a polgármesterrel. Nekem például 1993-ig tartott a múzeumigazgatói szerződésem, ezért kötelező pályázatot írtak ki. A Magyar Nemzeti Múzeum, mint szakmai közreműködő az én pályázatomat tartotta a legjobbnak, míg ellenfelem először nem kapott szavazatot sem. Gémesi és köre mégsem támogatott. Még a testület zöme is méltatlannak tartotta a helyzetet, végül egyetlen szavazattal, de a polgármester akarata érvényesült és megváltam a múzeumtól.
Amit a kommunista elődök nem tettek meg, mert elismerték a szakmaiságot, addig Gémesi pont az ellenkezőjét tette és nem tudott felülkerekedni a gyűlöletén. Kicsit morbid, amikor azt hiszed, hogy amit felépítesz, az lesz a jó, és amit leváltasz, az a rossz, miközben felépül egy helyi diktatúra, ami keményebb, mint a ’80-as évek második felére már felpuhult szocialista rendszer volt.
Később olyan munkát vállalt el, amely után megnyílt a város legnagyobb turisztikai attrakciójának számító kastély.
1994-ben kormányváltás történt, és az akkori környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter, Baja Ferenc hívott miniszteri biztosnak, hogy vezényeljem le a kastély rehabilitációját. Nem kellett politizálnom, sem belépni a kormányzó pártba, mégis erős felhatalmazást kaptam, hogy a munkámat el tudjam végezni.
Ezek után sem történt változás, hogy közösen hozzanak létre valami egyedülállót Gödöllőn, ami mindenkinek jó?
Sajnos a legtöbbet épp vele kellett hadakoznom a közhasznú testületben. Örök agresszivitására emlékszem, még a legkisebb jogi vagy szakmai ügyekben is csak a saját akaratának az érvényesítése érdekelte.
Nézze meg például, hogy milyen lejárató írások jelentek meg rólam 1994-2000 között a „lokálpatrióta” Gödöllői Szolgálatban, miközben a hasznosítási program kidolgozásában vezető szerepet vállaltam, majd minden évben sikerrel küzdöttem a kormányzatnál a felújítási pénzekért! Az, hogy a kastély a százezreket vonzó Erzsébet-kultusz egyik nemzetközi bázisa és élő-lélegző turisztikai helyszín lett, az én koncepcióm alapján történt és én alapítottam meg a Királyi Kastély Múzeumot is.
Ám ne gondolja, hogy a kettőnk közötti ellentét elszigetelt jelenség volt! Számos mértékadó vezető vagy szakember távozott a polgármester mellől az elmúlt évtizedekben, pedig Gödöllő fejlődéséhez minőségileg járulhattak volna hozzá.
Ma mit tart a városfejlődés gyenge pontjának?
Több is van, de talán a városrendezés ellentmondásos, koncepciótlan folyamatait. Néhány kiragadott példa…
Miképpen lehet például a város centrumában álló legpatinásabb épületből szálloda? Hova teszed a városházát, ha nem egy tradicionális, méltóságot sugalló központi épületbe?
Vagy régi tervünk volt például a gödöllői művésztelep hagyományának korszerű folytatásához a Körösfői utca művész utcává alakítása is. Mint Párizsban a Montmartre. Mert Gödöllőnek két fontos művészeti-építészeti öröksége van, a kastély és a művésztelep. De hadd menjek még messzebb: a HÉV vonal levitelét a föld alá vagy a tízemeletesek helyén emberszabású kisvárosi épületek emelését hosszú távon el lehetett volna érni. Vagy itt van a Hattyús-tavak visszaépítésének gondolata… még a kastély felelőseként én készíttettem el az első terveket. Mindezek azonban csak az ötletek szintjén maradtak.
Gödöllő az elszalasztott lehetőségek városa azóta is.
Jónak tartja az amerikai példát, miszerint egy elnök nem vállalhat többet két ciklusnál?
Önmagában nem feltétlenül rossz, ha valaki hosszú ideig polgármester. Pásztor Béla veresegyházi példája mutatja, hogy stabilitást adott a településnek. A demokráciának azonban vannak íratlan törvényei is. Sok mindent be lehet betonozni jogszabályokkal, de azok a napi gyakorlatban gyakran kijátszhatók. Morális kötelesség viszont – például – a másik eltérő véleményének vagy szakmai teljesítményének tiszteletben tartása, sőt kiaknázása.
Mennyire követi nyomon a napi történéseket a városban?
Mazochista módon nagy ritkán belenézek egy-egy testületi ülésbe, de nem tudom sokáig nézni az örökös hadakozást a jelenlegi ellenzékkel. Gémesi semmit sem változott, ugyanolyan arrogáns, más véleményét nem toleráló attitűd jellemzi. Ő sajnos nem képes magától önön identitását megszerezni, csak másokkal szemben, ellenségképeket gyártva. Kiskirálysága jellemzi Gödöllőt ma is.
Milyennek kellene lenni Gödöllőnek a jövőben?
Megderesedve mondom: ez már legyen a következő generáció gondja! Nem vagyok benne a napi politikában, de úgy vélem, egy település vezetőjének nem szabad szembefordulni a mindenkori kormányzattal, hanem minimum korrekt együttműködésre kellene törekednie.
Ettől még lehet bírálni bizonyos jelenségeket, de politikailag a lokális érdekekre kell koncentrálni, azaz arra, hogy adott helyzetekből mi nyerhető ki. Ha Gémesi György valóban Gödöllő érdekeit nézné, akkor ezt tenné.
Mikor volt például az utolsó kastélyfejlesztés? Az uniós elnökség idején, több mint 10 éve. Kinek jó, hogy azóta rohadnak szét a kastély északi és déli épületei? – hogy csak egy példát mondjak.
Van önben harag?
Nem, dehogy, már régen elmúltak az indulatok. Történészi szemmel nézem az eseményeket, így saját sorsomat meg Gémesi politikai ámokfutását is. Ahogy a mondás tartja, az ember nem lehet próféta a saját hazájában.
Ami pedig őt illeti, egy talán furának tűnő példát mondanék: egy városvezető, aki kirúgja a legjobb szakemberek egyikét, Kecskés Józsefet a művelődés központból, majd vezeklést mímelve kitünteti és ölelgeti… vajon miféle jellem ez?
Jelenleg aktív nyugdíjasként mivel tevékenykedik?
Én ugyan itt lakom, de nem itt élek. Történészi kutatómunkák mellett a veresegyházi önkormányzatnak dolgozom, ahova a nemrég visszavonult polgármester, Pásztor Béla hívott. Ott nem pártoskodnak, nem politizálnak, emberi a légkör. Alapítottunk egy múzeumot és műemléki ügyekben képviselem a várost, ha arra kérnek, vagyis számítanak rám. Mivel kosárlabda edzői képesítésem is van, az ottani sportegyesületben (BKG Veresegyház) edzősködöm az utánpótlás nevelésben, 7–10 éves srácokkal foglalkozva. Sok szeretet van benne! Persze a gödöllői kastéllyal és a máriabesnyői bazilikával is foglalkozom, az elmúlt években több könyvet írtam a históriájukról. Azt is mondhatnám, hogy az utóbbi olyan lant, amelyen élete végéig játszik az ember.
GDL
