Ha lehetne ilyen jelzőt aggatni egy városra, akkor Gödöllőre illene az „ország fenegyereke” kifejezés. Egy kicsit mindig kilógott a sorból, amelynek hol előnyét élveztük, hol hátrányát szenvedtük el. Gondoljunk csak arra, hogy az egyetlen falu volt a kontinensen, de talán a világon is, amelynek egyeteme volt! De mely város ne érezné jobban magáénak Sisit, mint Gödöllő? Hol máshol írhatta volna meg Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozatot, mint a kastélyunkban, vagy hova ment volna Petőfi a Robin Hood-ot lefordítani, mint településünkre? Néha csak úgy megtörténtek a dolgok, mint amikor egy csínytevés után még fel sem tudja mérni a gyermek, hogy mit is tett.
Ilyesmit élhetett át a város a rendszerváltás idején is. Gödöllő volt az első település, amely meg merte lépni a kommunizmus utolsó, de már recsegő-ropogó időszakában, hogy visszahívta Cservenka Ferencné országgyűlési képviselőt, s helyette Roszík Gábort, az első demokratikusan megválasztott honatyaként juttatta a Parlamentbe. Derék tett volt, lássuk be!
Aztán elindult a lavina, átalakult az ország és 1990-ben önkormányzatot is választhatott a nép, amikor elfoglalta máig is a székéhez ragaszkodó helyét Gémesi György polgármester. Ámulattal néztük és néztek bennünket is sokan az országban, hiszen egy olyan „páros” igazgatta a város ügyeit a maguk területén, akik korszakuk meghatározó, de mindenképpen karakteres figurái voltak. Az országos események is haladtak, mígnem 1991. június 19-én pezsgőt bonthattunk az „ideiglenes”, 40 éves szovjet megszállás végének örömére, hiszen az utolsó idegen katona is elhagyta az országot. Sokan csak csendben, otthonukban tették ezt, mi itt, Gödöllőn ennek is megadtuk a módját.
Egy év múlva, 1992-ben már az Alsóparkban pompázott Velekei József Lajos alkotása, a Világfa. Az az alkotás, amelyben talán többen, több dolgot, alakzatot és fogalmat láttunk, de mindannyian büszkék voltunk rá, s egyúttal gödöllői mivoltunkra. Attól kezdve egy emberként ránk figyelt az ország minden év júniusának utolsó szombatján, hiszen tradícióvá kinőve magát, közösen ünnepelhettük a Magyar Szabadság Napját színvonalas és nagyszabású előadásokkal. Felemelő érzés volt átélni évről-évre azt az egyre természetesebbé váló jelenséget, ami így szól: szabadság. Talán – mint általában mindennel az életben – könnyen hozzá is szoktunk a jóhoz. Ki tudja? De valami történt. Eltelt szűk két évtized, amely sok idő. S gyülekeztek a viharfelhők Gödöllő egén – több oldalról is. Éreztük a légnyomáson, hogy valami nincs rendben, s ha nem az eredeti utat járjuk, akkor most biztos rosszul sülhet el a dolog, s már nem is a gyermeki csínytevések forogtak kockán. De a belső jelek nem voltak elég erősek és lecsapott a villám. Pont oda és akkorát, amely több volt egy pofonnál. A Világfa kettétört. Szárnyaszegett lett és elszomorodtunk. Mint ahogy Gémesi György 2020. évi beszédében fogalmazott: „Mintha üzent volna az ég számunkra, hogy valami nincs rendjén… Mintha a mi szabadság vágyunkat és nagyon sok kezdeményezésünket is egy villám kettévágta volna.”
S valóban sok minden nem volt rendjén. A csínytevő gyerek felnőtt, nagyon is felnőtt. A csínytevései már súlyosabb kategóriába estek, s noha hiába figyelmeztették jóakarói, támogatói, az őt szeretettel körülvevők, mit sem figyelt rájuk. És bekövetkezett az, amely jelzést még mindig nem vett magára. Felépült egy másik Világfa. Nem ugyanolyan, mint a régi, de annak a helyén áll. Más a formája, más a jelentése. Ugyanoda és ugyanúgy járunk ünnepelni, de vajon mennyire lehet hiteles és érző ebben a formában? Olyan ez, amikor eltörik a lábunk. Aztán összeforrnak a csontok, de már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Kicsit érezzük a front előtt, olyan gyorsan sem tudunk futni vele, de nekiiramodunk, mintha mi sem történt volna. Pedig fel kell mérni a bennünk rejlő lehetőségeket és a belőlünk kivesző értékeket. Meg kell állni és meg kell hallgatni, ha kell, csak hallgatni kell. Mert ha fittyet sem hányunk a jószándékúakra, nagyobb is lehet a baj. A rehabilitáció fontos dolog, legtöbbször a siker kulcsát jelenti. De ha „átugorjuk”, az könnyen visszaüthet. Az orvost is és magunkat is be lehet csapni, de a szervezetünket nem. Valami megváltozott. Érezzük belülről, de nem akarunk róla tudomást venni és elfogadni sem szeretnénk, mert bennünket a mai napig körülvevő „újak” azt mondják, ezt nem is kell elfogadni, ez így van jól. És elhisszük. Elhisszük, hogy lehet mást hirdetni, lehet más értékrendszert mutatni, s azt hinni, hogy az új Világfa szárnyai is az égig érnek, miközben a régi, kezeit összekulcsolva rogyott mélyen a földbe. A jelek beszédesek, oda kell rá figyelnünk.
Itt Gödöllőn nem tettük. Pedig a vágy bennünk van, az az eredeti vágy, amit nem baj, ha már kisebb lendülettel, de megtanítva az utánunk jövőknek, nekik teret adva és őket támogatva, és csillogó szemeikben táplálva az eredetit és a jót. Mert ha elhisszük magunkról, és elhitetik velünk, hogy ezt csak a rendszerváltók tudják, akkor nagy baj van. Az ember cserélhet „barátokat”, áltathatja magát azzal, hogy a régiek rosszat akarnak és az újak mondják, mi a jó.
De ettől még benne rekedt valami a régi Világfában: a reményünk. A remény meghalt Gödöllőn.
Túlhordtuk a (villám)csapás után fájó időszakot. Ahhoz túlságosan is, hogy higgyünk annak megváltoztathatóságában. De tennünk kell. Mint ahogy Gémesi György fent nevezett, 2020-ban mondott ünnepi beszédének, egyfajta beismerő vallomással is felérő záró gondolatai hangzanak: „Van mit tennünk. Menjünk úgy haza, hogy viszünk magunkkal gondolatokat és építsük tovább azt a közösséget, amelyik ott van az ország élvonalában… És ennek az egyik oka az, hogy ebben a városban nem politikai harcok, nem acsarkodások, nem háborúk, hanem értékek mentén való együttgondolkodás van a többség részéről.”
1993 nyarán, néhai Antall József miniszterelnök úr halála előtt pár hónappal még a Világfa előtt nyitotta meg a gödöllői cserkész világtalálkozó 60. évére rendezett emléktáborát. Eltelt azóta 30 év, de 2008 nyarán szinte napra pontosan kettéhasította a villám ezt az időszakot az első és második másfél évtizedre. Vajon mit tartogat számunkra a harmadik periódus, Gödöllő a fában rekedt reménnyel tekinthet-e a következő tizenöt évre? Hiszen az „antalli örökség” is már csak reményként maradt meg nekünk, mert akinek ápolnia kellett volna és magáénak vallotta, másként cselekedett.
GDL
