Egy Gödöllőn született pap évtizedekkel ezelőtt hogyan élte kamasz éveit városunkban?
Az ember úton van születése pillanatától, amit gyerekként még nem ismer. Én sem. Éltem a magam életét, fiatalon rengeteget sportoltam, szinte csak ez érdekelt. Nem foglalkoztam én akkoriban az Istennel, sem a hittel, bár vallásos családba születtem és a szüleim tanítása alapján minden este imádkoztam, de a templomba járás a kamasz éveim elején teljesen megszűnt. Bátyám hívott misére, az ő kérésére néha elmentem, de az egyház gyakorlatilag eltűnt a látókörömből.
Hogyan jutott el innen mégis a papi hivatásig?
Az ember és a pap élete ugyanúgy Isten gondviselő szeretetében van, mi csak járjuk életünk útját és egyszer csak történik valami. Jött az érettségi ideje, ami túlságosan nem hatott meg. A vizsgák készületének szünetében is csak fociztam és a barátaimmal voltam, a tanulással nem foglalkoztam. Az utolsó pár napban persze rájöttem, hogy ez így nagyon kevés lesz, ezért elszaladtam a templomba, hogy kérjem Istentől a segítséget. Végül sikerült az érettségi, igaz nem túl fényesre, de nem is érdekelt az eredménye. Megígértem a templomban, hogy sikeres vizsga esetén visszamegyek és hálát adok az Istennek, de ezt is elfelejtettem. Csak ősszel jutott eszembe, hogy nem teljesítettem az Istennek tett ígéretemet. Ekkor elmentem a kastélykápolnába, ahol Tarjányi Zoltán volt a káplán, aki a mise után hirdette, hogy felnőtt ifihittan lesz a hittanteremben. Kíváncsiságból bekapcsolódtam. Ez volt a kezdő lépés anélkül, hogy észrevettem volna azt az utat, ami már Istennel együtt haladt előre. Innentől kezdve az Istennel való kapcsolatom elmélyült, személyesebbé vált. Majd a katonaság után valami kezdett megérni bennem.
Ennyi elegendő, hogy kispap legyen valaki?
Talán, de a történetnek nincs vége. Szóltam Zoli atyának, hogy pap szeretnék lenni. Azt mondta, hogy éljek úgy egy évig, mintha kispap lennék. Ha utána is ezt érzem hivatásomnak, jelentkezzek a szemináriumba. Ezek után jött a csattanó. Elmentem titokban a püspökségre, erről szüleim sem tudtak. Hazaérve elmeséltem nekik, hogy jelentkeztem Vácott a szemináriumba, amely hírre mindenki kapkodta a levegőt. Majd kiderült, hogy ennek a történetnek volt egy előzménye, amit én is ekkor tudtam meg. Amikor édesanyám méhében megfogantam, akkor már idősebb volt, és egy szívbetegséget állapítottak meg nála, így az orvosok azt javasolták, hogy nem kéne megtartani engem, mert veszélyes mindkettőnkre nézve. A szüleim összeszedték a pénzt az abortuszra, és édesanyám elment ebből a józan megfontolásból a Rókus kórházba, de előtte bement a Rókus kápolnába, ahol imádkozott és felajánlotta az Istennek, hogy bármi is történjék vele, a gyermek legyen az ő papja. Így aztán az abortuszra szánt pénz felét a perselybe dobta, a másik feléből hazafelé megvette a kelengyét és elmondta édesapámnak, hogy így döntött a jó Istennel a kápolnában. Az érdekes ebben, hogy ezt ők is elfelejtették, mivel annyira más életet éltem, hogy egy pillanatra sem jött vissza a régi emlék, hiszen látták a fiatalságom.
A kör ezáltal bezárult és nem volt kérdés a papi hivatás?
Megerősítést kaptam, azóta ebből formálom az egész gondolkodásom. Az ember azt hiszi, hogy akkor él szép és komoly életet, ha meg tudja valósítani az álmait, gondolatait és terveit, amik a szívében, lelkében és fejében vannak. Önmagában jó, ha az ember értékes dolgokban nagyra vágyakozik és azt sikerül is elérnie. De ennél már csak egy nagyobb van, amikor rádöbbenünk arra, hogy az Úristennek van terve velünk, magával az Istennel együtt cselekedhet és járhatja az élet útját. Nem én álmodok valamit, amit véghez viszek és az utókorra marad valami a munkásságomból, hanem az Isten akarta ezt születésem óta, amibe bekapcsolódhatok, hiszen eddig csak jártam a magam útját a földön.
Ez nagyon szép, de az ember Isten hívása nélkül nehezen enged el dolgokat, ragaszkodik mindenhez. Itt lehet a gond?
Sokan ezt az isteni gondviselést nem értik, önmaguk megvalósítását keresik, hogy miként lehetnének boldogok. Pedig az ember úgy lesz boldog, ha rádöbben arra, hogy egész életének szőrőstől-bőrőstől van értelme anélkül, hogy valami nagyot vinne véghez. Szent Ágoston mondja: „Magadnak teremtettél, Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”. Ha rátalálok Istenre, nem kell tovább idegeskedni, mert onnantól nem csak a saját tervem és életutam valósul meg, hanem együtt haladok a jó Istennel a múlhatatlan és örök élet felé. Úgy gondoljuk: az élet értelmét valamiben kell megtalálni. De az ember egész életének kell értelmet nyernie, amely a születésünk előtt már volt és halálunk után is tart.
Sok állomáshelye volt a mai napig, ezt hogyan élte meg?
Nagyon sok helyen voltam, amire az emberi ész valóban azt mondaná, hogy dobálja őt az élet. De nem igaz, ezek nem zsákutcák, hanem a gondviselés részei. Minden állomáshelyre valami miatt szükségem volt, oda mentem, ahol az Istennek terve volt velem, véletlenül rossz helyre sosem kerültem. Egy pap élete nem arról szól, hogy jó plébános legyen, hanem a jó Istennel együtt kell járja az életútját, mert akkor hálás lesz mindenért. Boldog lesz akkor is, ha elhelyezik egy új helyre, majd együtt örül az ott élőkkel, nem vágyik másik közösségbe, bárhol képes szeretni és gyökeret verni.
A mai paphiányt látva azért érdekes, hogy hat helyszínen is káplánkodott egy-két évet.
A kápláni élet olyan, mint cégekben a fiataloké, akik a munkájuk elején külföldi utakra járnak tapasztalatszerzés miatt. Itt sem a hat helyszín volt fontos, hanem a találkozások főnöki, elöljárói példákkal, amiket továbbvihettem magammal a Krisztusi úton, vagy egy-egy mély barátság, amelyek a mai napig megmaradtak. Ha egy példát kell mondani, akkor az egyik személy, akire felnéztem Snell György (két éve hunyt el koronavírusban – a szerk.) volt, aki később püspök is lett. Tőle sokat tanultam, főleg az emberekhez való szeretetteljes viszonyulását és közvetlenségét, aki a külsőséget és papi allűrt nélkülözve fordult a másik félhez minden alkalommal. Nem plébánosként vagy püspökként, hanem mint ember a másik emberhez. Rákoskeresztúron káplánkodtam és a hívek egyszer megkérdezték tőle: „mi a baj Gyuri atya, nem szeretsz már minket?”. Nem értette mire vélni a kérdést, de jött a folytatás: „régen szúrtál le minket”. Ami annyit jelent, hogy Gyuri atya odafigyelt rájuk, így a „feddést” is könnyebben fogadták a hívek, akik érezték, hogy mindezt szeretettel és értük teszi. A híveket úgy szerette, hogy közben formálta és nevelte is őket, amit nagyon hálásan fogadtak, sőt ezt el is várták tőle.
Először Nézsán volt plébános egy évtizeden át. Mennyire volt fontos mérföldkő a kisközségi szolgálat a papságában?
Ide azért kerültem, mert addig úgynevezett „aszfalt” pap voltam, csak városban káplánkodtam, így püspök atya – részben büntetésből is – azt mondta, hogy menjek ki falura és kezdjem ott a plébánosi működésem. Tény, hogy ezer főnél alig volt nagyobb a település, ahogy pap barátaim mondták, kicsit „túlcsillapított” is volt a hely, de később kiderült, hogy erre nagyon nagy szükségem volt és életem egyik legszebb évtizedeként tekintek vissza erre az időszakra. Sokat olvastam, gondolkodtam, ott kezdtem el írni is. Egy nagy család tagjaként lehettem köztük egy keresztelő vagy más ünnep idején.
Majd két nagyobb város egyházközségét kellett egyszerre ellátni. Nem volt ez hirtelen változás és kihívás az életében?
Ez nem jelent kétszeres feladatot, az idő meghatározza azok összehangolását. A gondot inkább a paphiány jelenti, hogy mindenki misét akar a saját településén, ezért a hívek ugyan jószándékkal, de birtokolni akarják a papot, aki a „mi papunk”. Amikor a nagyobb közösség miatt józan ésszel öt év után átköltöztem Kistarcsára, akkor úgy látták a csömöriek, hogy eltűnt a pap. Pedig ott voltam köztük, nyilván kevesebbet, mégis úgy érezték, hogy nem tudom a szeretetemet úgy átadni személyesen, mint előtte. A gödöllői „Pici” atyának (Kovács András plébános – a szerk.) is az a nagysága és azért szeretik, mert Ő is szereti a híveit, pedig nem kevés a feladata. Nem a sok feladat és program lényeges, hanem miként szeretjük az ott élő embereket, akik majd elfogadnak akkor is, ha nem lehetünk ott minden eseményen.
Vácott töltött rövid időszak után most ismét két kisebb község plébánosa Kartalon és Versegen.
Megint a helyemre kerültem. Itt újra nyugalom és béke van, a kertbe ki tudok ülni gondolkozni és írni. Nagyon jól érzem magam, remek közösségbe küldött püspök atya, ahol szeretettel és örömmel vagyok jelen.
Íróként is több önálló kötete jelent meg az elmúlt 25 évben. Honnan jött az ötlet, ez lenne a hobbija? Lesz újabb könyv?
Szeretek gondolkodni és mozogni. Utóbbit sajnos már kevésbé tudok, de azért heti két alkalommal teniszezek és nyáron sokat úszok. Az elmélkedés fizikai állapottól független és örülök, ha átsuhannak rajtam a gondolatok és egy-egy felizzít bennem fontos meglátásokat. Ilyenkor közel kerülök Istenhez, átadom magam neki. A személyes Isten kapcsolatról szóló írásokkal pedig ajándék lehetek az embereknek. Tervezem, hogy lesz folytatása az ÉN és TE után egy MI című könyvnek is.
Pár hete hazánkban volt Ferenc pápa. Milyen jelentőséggel bír, hogy újra eljött a magyar hívekhez az egyházfő?
Szeretem Ferenc pápát, hiába gondolják sokan túl liberálisnak. János Pál és Benedek pápa életét látva helyesebb, ha azt mondjuk: Ő másképp szeret. Sokkal nyitottabban, nem a külsőségekben és a mély teológiában látja a válságból való kiutat. Ő természetesen és szívből szeret, nem hiába vette fel a Ferenc nevet sem. A Bazilika előtt döbbenetes volt látni, amikor érkeztek a nagy, sötét autók konvojban, majd Krisztus földi helytartója kiszállt egy kis fehér autóból. Szent Ferenc lelkületét szeretné visszahozni az egyházba, hogy egyedül a szív szeretetéhez ragaszkodjunk, ami előre visz, gazdagít és tartalmat ad az ember életének. Másodszor jött el hozzánk, ami mutatja, hogy a szívében ott van a magyar egyház és az ország népe is.
GDL
