Honnan és mikor jöttek át az anyaországba?
Kárpátaljáról, Visk városából érkeztünk február 24-én, a háború kitörésének napján. Azonnal Gödöllőre jöttünk Sándor (a férj – szerk.) nővéréhez, ahol egy hetet voltunk, mielőtt találtunk különálló lakást.
Mikor és mi volt az a pont, amikor eldöntötték, hogy hátuk mögött hagyják az otthonukat?
Amikor reggel csöngettek, hogy a lányunkat kiköltöztetik a Péterfalvai Református Líceum kollégiumából, mert kell a hely a keletről érkező menekültek számára a hajnalban kitört háború miatt. Gyakorlatilag azonnal elindultunk, szinte mindent hátra hagytunk, nem volt idő a pakolásra. Így sem volt egyszerű, mert üzemanyagra három órát a benzinkúton, majd nyolc órát a határon vártunk.
Gödöllőn is van Líceum, ezek szerint itt is folytatta tanulmányait a lányuk?
Igen, ráadásul a Gödöllői Református Líceum testvériskolája a kárpátaljainak, így azonnal fogadták Patríciát (a lányuk – szerk.), nagyon segítőkészek voltak, ingyen étkeztetést ajánlottak számára, le a kalappal az iskola előtt. Ezúton is szeretnénk megköszönni a Líceum vezetésének, hálásak vagyunk a szerető gondoskodásért és támogatásért, ami az egyébként sem izgalommentes érettségi előtt álló lányunk számára érzelmileg is nagyon fontos volt.
Gödöllő volt az első állomás, de végül itt maradtak. Hogy élnek és mennyire tudtak berendezkedni?
A jó Isten munkálkodott, hogy itt lehetünk, ebben bizonyosak vagyunk. Amint megérkeztünk, egy kedves pesti barátunk hívott, hogy van egy rokoni kapcsolat, aki szívesen felajánlja az éppen egy hete kiürült lakását, mert elköltöztek az ott élő fiatalok. Majd folytatta, hogy ez Gödöllőn van, pont abban a városban, ahol az ismerőseink befogadtak pár napra. Amikor az interneten vásárolt hűtő tulajdonosát felhívtuk, hogy szeretnénk elhozni, kiderült, hogy pár házra lakik tőlünk, nem az ország másik felében. Folyamatosan a gondviselés vett körül, sok jó ember azonnal összefogott, hogy amik egy lakásba szükségesek, napokon belül rendelkezésre álljon. Nagy hálával gondolunk rájuk.
Miket kellett átélniük Kárpátalján?
Az igazat megmondva kicsit féltünk, de sosem hittünk abban, hogy háború lesz Ukrajnában. Már évek óta folyamatos volt az ukrán nacionalisták fenyegetése, de nem gondoltuk, hogy ez idáig fajul. Kárpátalján a románok, ukránok, oroszok és magyarok szépen éltünk egymás mellett, miközben nem tudtuk, hogy a központi Kijevben mi történik, és ez miképpen hat a mi kis közösségünkre. Ez nem a mi háborúnk, hanem pár ember hatalmi játéka. Helyben sosem volt probléma, hogy a lányunk kiválóan beszél angolul és magyarul, de gyakorlatilag egy szót sem tud ukránul, ahogy mi sem, csak az orosz és magyar nyelvet használjuk. A kettős állampolgárság megszerzése után jobban elismertek minket, bár az irigység is felbukkant, hiszen könnyebben utazhattunk, és látták, hogy az anyaország segíti a külhoni magyarokat.
Egy anyaországi ember el sem tudja képzelni az újrakezdést. Önöknek ez mit jelent és hogyan tovább?
Választani kellett az élet és az életünk munkája között. Ha nem jövünk át, akkor Sándort azonnal besorozzák és elviszik a frontra, ahonnan nagy valószínűséggel nem jön haza élve. Viszont az eddigi életünket hagytuk hátra, és átmenetileg mindkettőnk szüleit, akik sokáig mindenben támogattak, és most nekünk kellene őket segíteni, mert idősek lettek. Voltak terveink, mint mindenki másnak, és ha picit is éreztük volna, hogy ez lesz, akkor az utolsó pénzünket nem a ház felújítására fordítjuk, hogy itt most hónapról-hónapra éljünk közel 20 év házasság után. De mégis azt gondoljuk, mindenben a jót kell keresni, és hálásnak kell lennünk, hogy a nehézségek ellenére együtt van a család, bár a szülőktől távol, ők otthon maradtak.
Gondolkodnak rajta és tervezik, hogy valaha még hazatérnek?
Nehéz kérdés. Sosem lesz ugyanaz, mint régen, és most már bármit el tudunk képzelni az ukrán államról is, amit régebben gondolni sem mertünk. Viszont Magyarországon új életet kezdeni a jelenlegi árak mellett szinte lehetetlen. A kisebbik fiunknak nagyon hiányzik az otthon, a barátok, a nagyszülők, az állatok, minden, ami odakötötte az eddigi életét, nagylányunk viszont jól érzi magát az anyaországban is. Az egyik legfontosabb emberi érzés, ami bennünk van, hogy szeretnénk a szüleinknek mi is megadni öregkorukra azt az odafigyelést és segítséget, amit hosszú éveken át mi kaptunk tőlük, de most nem tehetjük meg. Ezért imádkozunk, hogy a család újra együtt lehessen békességben. Hogy ez mikor jöhet el, azt sajnos nem látjuk, ezért a mindennapokat kell most szeretetben megélni.
SZG
