A pozitív változásokat célozzák a családtámogatási intézkedések, a családvédelmi akcióterv, az otthonteremtési támogatás és a tízmillió forintos Babaváró Hitel, új elemként pedig a gyermeket nevelő szülők idén befizetett személyi jövedelemadójának visszatérítése 5,5 százalékos gazdasági növekedés esetén.
Mindegyik a gyermekvállalást ösztönzi, ennek ellenére még nem következett be látványos trendforduló: a népességfogyás nem állt meg, bár néhány mutatóban pozitív változás érzékelhető. A teljes termékenységi arányszám a 2011. évi 1,23-as mélypontról 2018-ban 1,55-re emelkedett. Bizakodásra ad okot a házasságkötések növekedése és a válások számának csökkenése.
A Magyar Nemzeti Bank Versenyképességi Programja szerint 2030-ig évente kétezerrel több gyermek születését kellene elérni, hogy a kívánatos évi száztízezer gyermek szülessen az országban. Hogyan érhetjük ezt el? Hol vannak a tartalékaink?
Demográfiai és közgazdasági szakemberek szerint a még legnépesebb 35-45 éves korosztály tagjai lehetnének azok, akik gyermeket vállalhatnának, ehhez segítség lehet a családtámogatásokra vonatkozó negyvenéves korhatár eltörlése. Ebben az esetben persze ott vannak az egészségügyi kockázatok, amik korlátozzák e korosztály gyermekvállalási esélyeit. Sokkal ígéretesebb volna a 20 és 29 év közötti korosztály.
Az ifjúságkutatás adatai szerint a szülői háztól való elköltözés huszonhét, míg az első saját lakásba költözés huszonkilenc éves korban történik, emiatt a házasságkötés és a gyermekvállalás a 30-35 éves korra tolódik. Meglátásom szerint az első lakásba költözés előrébb hozása öt évvel biztosíthatná az MNB szerinti évi plusz születésszámot. Ennek azonban a gazdasági mellett elsősorban mentális akadályai vannak. Ennek vázlatos feltérképezésére vállalkozom a következőkben.
Először vegyük számba a késői – harmincéves kor utánra kitolódó – házasságkötés hátulütőit. Sokáig tart a függőség a szülői háztól (ez a „papabank” és „mamahotel”), később majd ezt a kiszolgálást várják a párkapcsolatban is. Ennek a függőségnek számos egyéb következménye van: ilyen a kényelmesség, ami „párkapcsolati lustaságot” eredményezhet. A szülői háztól való hosszúra nyúló elválásnak az „eredménye” az életünk sarkalatos döntéseinek elodázása, a döntésképtelenség – már ami a házasságot illeti. Ennek „édestestvére” a kockázat- és felelősségvállalástól való ódzkodás – már ami a gyermekvállalást illeti.
Egy kicsit homokba dugjuk a fejünket azzal, hogy a fiatalok a kutatások szerint két-három gyermeket szeretnének, azt azonban nem vizsgáljuk eléggé, hogy lesz ebből a végén maximum egy, esetleg két gyermek. A szülői házban túl sokáig eltöltött időszak valójában az egyéni „önmegvalósítás” korszaka, amelyben úgynevezett „agglegény/aggleány területek” alakulhatnak ki, amik a házasságkötés után is meg fognak maradni.
Ezek azok, ahonnan kizárom a másikat, nem engedek bepillantást – ilyenek a hobbik, a baráti társaság, ilyen lehet a pénz kezelése, az utazások, a szabadidő eltöltése. Ebből alakul ki a szabadság fetisizálása és tartalmi félreértése az összetartozással szemben, és következik e két emberi alapigény egymás elleni kijátszása, ami a párkapcsolatot megrontó alkukhoz vezet.
Az elhúzódó elszakadás a szülői háztól nem készít fel a majdani házasságra, nem erősödik a családalapításhoz feltétlenül szükséges konfliktustűrő és vitakészség – emiatt majd mindkét fél számára a házasság „győzelmi játszma” lesz. Az addig esetleg vonzó különbözőségeink elviselhetetlenné válnak, holott az ebből eredő kihívások tarthatnák életben hosszú távon a házasságot. Mindez könnyű elszakadást eredményez, már a kezdeteknél ott motoszkál a megoldás: legfeljebb elválunk!
A társadalomban az a tévhit, hogy a házasság „boldogságintézmény”, vagyis a másiktól függ a boldogságom. Ilyen előzmények után az „egy testté válás” nem jön létre. Mélységesen igaz Czakó Gábor látlelete: „Gyanítható, hogy sok házasság, a szabályosnak látszó szertartás, a hosszabb-rövidebb együttélés ellenére létre sem jön. A felek soha, egyetlen pillanatra sem akartak egyesülni a társukkal, legföljebb birtokba vágyták venni.
Eszük ágában sem volt feladni a csonkaságukat, mert azt – az ún. egyéniségüket – szabadságnak vélik, még a boldogságuknál és az üdvösségüknél is többre tartják. Amit az élettől várnak, maguknak várják, senkivel osztozni nem óhajtanak. Ezért a házasság számukra háború. Idegen felségterület megszállása és bekebelezése.” Párkapcsolat helyett páros magány az eredmény.
Ezzel szemben mik lehetnek a korábbi házasságkötés előnyei? Ilyen mindenekelőtt az azonnali egyetértési pontok keresése, megtalálása és rögzülése, közös evidenciák létrejötte. Gyönyörű, amit Pilinszky mond: „Amiben két ember egyetért, abban az egész világ egyetérthet.” Az egyéni helyett a közös döntések rendkívüli mértékben megerősítik a párkapcsolatot. Minden közössé válhat: a megszerzett javak, de a takarítás is, a gyermekek, de a velük való törődés is, a személyes egzisztencia – összeegyeztetve a családdal, örülve a másik sikerének.
A kényelemszeretet helyett egymás szolgálata magától értetődő, mert tudjuk, hogy a házasság nem boldogságintézmény, a célja mindkét fél számára az, hogy a másikat segítsem a testi-lelki-szellemi kiteljesedésében, és ebből már biztosabban adódhat a „boldogság”. Az így épített kapcsolat eredménye az „egy testté válás” felszabadító megélése, ahol az „egy test” a teljes személyiséget – test-lélek-szellem egységét – jelenti.
Az LMBTQ-érzékenyítésnek nevezett agymosásra a közoktatásunkban nincs lehetőség, de nagy szükség volna az előzőek bővebb kifejtésére: házasságélettan, családélettan, közösségélettan oktatásában, és manapság különös feladat volna a fiúk nevelése, mert a kulcs az ő kezükben van a felelősség- és áldozatvállalás terén, a döntésképesség erősítésében és mindenekelőtt az élet bátor vállalásában.
László Tamás
(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)
