Evangélikus Egyházközség lelkésze
Elöljáróban leírok három szót, melyek jelen körülmények ellenére is lehetnek az enyémek, bármelyikünké: reménykedem, tudom, hiszem. Ha az evangéliumok által leírt húsvéti eseményekre gondolunk, igen sok helyzettel találkozunk. Üres sír tapasztalása, angyali üzenet fogadása, a feltámadott kenyértörése vagy megjelenése zárt térben. Ezek a történetek erősítik az ünnep lényegét, hogy a lélek a feltámadás csodájához vezető úton lehessen, és oda meg is érkezhessen. Jézus cselekedetei közül sok esetben találkozunk csoda eseményekkel. Ezek nem voltak véletlenek, nem provokációra történtek, nem egyszerűen a magasabbrendűséget voltak hivatottak bemutatni, céljuk volt, mégpedig ez: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20, 30-31) Jelek, események, csodák, melyek által Jézus mindig megjelenített valamit „mennyei világából” hétköznapi világunkba. Ez történt, mikor a vizet borrá változtatta, meggyógyította a kapernaumi királyi tisztviselő gyermekét vagy a harmincnyolc éve betegségben szenvedőt, megvendégelt ötezer embert és feltámasztotta Lázárt. Van a feltámadás csodájához vezető út és az oda való megérkezés. Emlékszem, 1980. november 27-én csütörtök reggel, mikor Apám már ötödik napja kómában volt, Anyám azzal a mondattal búcsúzott el tőlem: lehet, hogy ma nem sok reménnyel jövök haza. Ennek ellenére reménykedtem, bár megrendültem. Aznap este Apám meghalt. Harminchét éves volt, nagyon fájt. Letaglózott az azonnali hiány megélésének valósága, a ‘hogyan tovább?’ kilátástalansága. Sokat sírtunk és öleltük meg egymást otthon is, nagyszüleink lakásában is. Különös dolog történt, Isten nem hagyta kioltódni bennem a reményt, hanem megerősítette. Lehetetlen, hogy mindennek vége, hogy egy ilyen értékes életnek nincs folytatása, következménye. Ezzel a reménységgel éltem meg a soron következő napokat és a temetését. Talán ennek köszönhetem, hogy a legalább ötszáz fős gyászoló gyülekezetet ezzel a mondattal érezhettem magam körül: Apám mennyi embert szeretett, és mennyien szerették. Miközben oly sok mindent nem értettem, én ezzel az igével szerettem: “Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” (Jób 19, 25)
Tudtam, hogy a temetését követő harmadik napon nem kell kimennem a temetőbe, hogy „elhengerített követ” találjak, s azt is, hogy a „folytatást” az emberi értelmet meghaladó hit világában kereshetem. Hiszem, hogy Krisztus feltámadt, ami által végső értelmet nyer az élet, minden élet.
A három szó – reménykedem, tudom, hiszem – legyen mindnyájunké.
„Isten szívén megpihenve Forrjon szív a szívre hát! Lángszerelmünk hőn ölelje Édes Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki teste, Ő a fény, mi színei; Mi a hívek, ő a mester, Ő miénk, övéi mi!” (266. ének, 1. versszak)
Albert Gábor
Evangélikus Egyházközség lelkésze
