Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-ban végleg és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett az antant hatalmaktól, és több államra esett szét, ahol alapvetően eleinte célként az etnikai határok meghúzását tartották. A „Párizs környéki békékként” elhíresült békediktátumok a lehető minden célt szolgáltak csak a tartós béke fenntartását nem. A létrejövő nemzetállamokként kikiáltott országokkal is pusztán az volt a probléma, hogy szembetűnően nem voltak nemzetállamok, hiszen az „államalkotó nemzeten” kívül hatalmas volt a nemzetiségek aránya. A megcsonkított Magyarország csaknem egyedüliként mondhatta magát nemzetállamnak Kelet-Közép Európában.
Az 1938. évi első bécsi döntés – amelyet az angolszász hatalmak is elfogadtak – az etnikai viszonyoknak megfelelően mentén húzta meg a Magyar Királyság határait. A második világháborút követően azonban nagyot fordult a kocka, ugyanis Magyarország tárgyalási pozíciója a nullához konvergált, míg Csehszlovákiát a hitleri Németország áldozatának tekintették a szövetségesek.
Benes a kiebbségi problémát kitelepítések útján óhajtotta rendezni, azonban abba a problémába ütközött, hogy a potsdami konferencia pusztán a németeket tekintette kollektívan bűnösnek, és ebből fakadóan a németek kitelepítésére lett volna pusztán módja. Ennek ellenére Benes nem igazán zavartatta magát, és 200 000 magyart nyilvánított háborús bűnösnek, akiknek minél gyorsabb kitelepítését irányozta elő. Az ott maradó magyarokat gyakorlatilag a Benes-dekrétumok által lehetetlen helyzetbe hozta, de felajánlotta a „reszlovakizáció” lehetőségét amely gyakorlatilag egyfajta a visszaolvasztása volt az adott embereknek a „saját nemzetükbe”. Az elmélet nem pusztán most mosolyogtatja meg az emberek többségét, hiszen a „reszlovakizáció” azt feltételezte volna, hogy az akkor magukat magyarnak valló embereknek egykoron szlovák ősei lettek volna.
enes 1945 májusa és az Ideiglenes Nemzetgyűlés október végi megalakulása között elnöki dekrétumokkal kormányzott. A 143 rendeletet 1946 márciusában utólag, visszamenőleges hatállyal emelték törvényerőre, s többségük még ma is hatályos. A dekrétumok nagyobb része az ország újjáépítésével foglalkozott, de 33 közvetlenül vagy közvetve a nem szláv nemzetiségek ellen irányult, korlátozva alapvető jogaikat.
A dekrétumok rendelkeztek többek között a németek, a magyarok, valamint az állam egyéb ellenségei vagyonának kártalanítás nélküli elkobzásáról, mezőgazdasági ingatlanjaik cseh és szlovák földművesekkel való betelepítéséről. A tetőpontot az 1945. augusztus 2-án kelt 33. rendelet jelentette, amely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyarokat és a németeket állampolgárságuktól, büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak. A hontalanná vált németeket és magyarokat ezután közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb alkotmányrendelet pedig lehetővé tette a hatóságok által megbízhatatlannak minősített személyek őrizetbe vételét is.
A dekrétumok lehetővé tették továbbá a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.
Benes-dekrétumok visszavonását, hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását – mind a szudétanémetek, mind a magyarok esetében – a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság nem tűzte napirendre. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból „eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.
