2013-tól 2016-ig, 3 éven keresztül szolgáltál Gödöllőn káplánként, milyen emlékeid vannak arról az időszakról, illetve milyen utat jártál be azóta?
Gödöllői időszakomról jó emlékeket őrzök, két plébános alatt volt szerencsém szolgálni, megtapasztalhattam ennek az élő közösségnek a befogadó szeretetét. Ezután négy évre Salgótarján mellé helyezett a püspök atya, Karancskeszi plébániai kormányzója lettem. 2020 augusztusában Dunakeszire kerültem, ahol a szintén gödöllői kötődésű Farkas Laci atya mellett szolgálok plébánoshelyettesként.
Mikor gondoltál először arra, hogy szakápolóként is segítsd az embereket ebben a nehéz időszakban?
Rögtön a világjárvány kezdetekor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy szakápolói tudásomat kamatoztatva egészségügyi dolgozóként is részt vegyek a járvány elleni küzdelemben. Azonban ekkor még nem láttam pontosan, hogyan lenne erre papként lehetőségem, viszont az olasz paptestvérek példáját látva aztán én is engedélyt kértem Marton Zsolt püspök atyától, amit meg is kaptam.
Mik a közös pontok, a legfontosabb hasonlóságok a papi és a szakápolói hivatásban?
A leglényegesebb az, hogy mindkettő kizárólag hivatásszerűen űzhető, minket bármikor hívnak, készen kell állnunk és szolgálnunk kell azt, akinek szüksége van rá, legyen akár hajnal 4, vagy este 10 óra. Illetve azt is fontos kiemelni, hogy nem véletlenül elfogadott a papok jelenléte a gyógyításban, ugyanis a lelki és a fizikai ápolás kiegészíti egymást.
Ha már említésre került, milyennek láttad a kórházban a koronavírus fizikai és mentális hatásait?
A kérdés szétválasztható az orvosok és a betegek szintjére. Az orvosok és egészségügyi szakemberek között felmerültek etikai kérdések, például a vakcinával kapcsolatban, és kimondottan nehéznek bizonyult megőrizni a mentális védőpajzsot ebben a megterhelő időszakban. Félre kellett tenni minden aggályunkat a betegek érdekében, hiszen az ő köreikben komoly problémákat okozott a haláltól való félelem. Emellett fontos megemlíteni a magányt is, ugyanis a covid-osztályon fekvő betegek életük utolsó óráiban sem látogathatók.
Mit éltél meg legnagyobb kihívásként a Honvéd kórházban töltött időszakod alatt?
Bár külső szemmel azt gondolhatnánk, hogy a Covid-osztályon történő papi szolgálat a legmegterhelőbb, én viszont nem így tapasztaltam. Számomra sokkal nehezebb volt rákos betegek mellett imádkozni, akik közül néhányan már nincsenek is közöttünk. Azonban jó volt látni, hogy sokan a feltámadásba vetett hittel tudtak velünk imádkozni. Ez azt mutatja, hogy ilyen helyzetben is lehet Istenben bízni, és hozzá fohászkodni.
Hogyan viszonyultak hozzád a betegek és a kollégák, amikor megtudták, hogy pap vagy?
Nagy volt az összefogás világnézeti különbségektől függetlenül, senki felől nem érzékeltem ellenséges hangulatot. Voltak ugyan, akik kijelentették, hogy nem hisznek Istenben, de ők is őszintén, jóindulattal beszélgettek velem, és ez nagyon pozitív tapasztalat volt.
Hogyan épült fel egy munkanapod?
Minden napot a kórház kápolnájában kezdtünk egy rövid imával az Irgalmas Jézus ikon előtt. Ezután a traumatológiai osztályon végeztem egyszerűbb ápolói feladatokat, mint például kötözés, ágyhúzás, vagy laboreredmények, röntgen eredmények elemzése. Eközben sokszor hívtak telefonon, hogy menjek fel különböző osztályokra papi szolgálatot teljesíteni. Délben közösen imádkoztunk a katonákkal, orvosokkal, személyzettel. Elmondható, hogy a munka, egészen reggel 7-től délután 5-ig, kifejezetten változatos volt.
Végezetül pedig arra lennénk kíváncsiak, hogy szerinted mi lehet a kulcsa annak, hogy visszakaphassuk régi életünket?
Jósolni nem tudok, viszont az a tapasztalatom, hogy ha minden szabályt betartunk és elfogadjuk a szakmabeliek véleményét, akkor minden tőlünk telhetőt megtettünk. Mi is eszerint végeztük a munkánkat minden egyes nap, és talán ennek az odafigyelésnek köszönhető, hogy egyetlen reggel sem kellett lázasan felébrednem. Úgy gondolom, hogy minden fejben dől el. Ha minden egyes nap elmondom a szentségimádást és misézek, akkor nagy baj már nem érhet. Csókay professzort idézve a hit erőforrásként való felhasználása erősíti az immunrendszert. A kérdésre reflektálva azzal zárnám, hogy aki teheti, menjen el beoltatni magát, ez mindannyiunk közös felelőssége.
GB, PB
Fotók: Kismartoni Mátyás (HM Zrínyi Nkrt. / honvedelem.hu)
