Hogyan alakult ki a papi hivatása, mikor érezte meg Isten hívó szavát?
Édesanyám fodrászműhelyében gyermekként a vendégek arról kérdezgettek, hogy mi leszek felnőtt koromban. Kicsiként megtapasztaltam, hogy a nénik annak örülnek, ha azt mondom, hogy pap leszek, de ez még nem volt tudatos döntés. Viszont tény, hogy pár év múlva szinte minden nap misére jártam és ministráltam. Az akkori plébánosunk, Pekker Imre atya számomra nagyon hiteles személy volt. Ez lehetett mindennek az alapja, mégis az érettségi után a Szegedi Tudományegyetemre jelentkeztem, és felvételt is nyertem történelem-hittan szakra. Amikor megjött a levél, akkor döbbentem rá, hogy valójában nem ezt akarom. Néhány nap alatt Isten megértette velem, hogy csak akkor leszek boldog, ha az Ő hívását követem. Ezért úgy döntöttem, hogy Szeged helyett Vácra jelentkezem Miklós püspök atyánál. Nyugodtan állíthatom: amióta meghoztam ezt a nagy döntést, Isten soha nem hagyott el, velem van, és segít minden élethelyzetben.
Hol voltak eddig papi szolgálatai, és miként élte meg, hogy áthelyezik Gödöllőre?
A szeminárium hatodik évében, felszentelt diakónusként fél évet Marton Zsolt jelenlegi püspök atyánál voltam Gödön. Öt évet Salgótarjánban töltöttem káplánként, majd Dányba és Zsámbokra kerültem, januártól már Kókára is jártam misézni. Az áthelyezéseket jól viselem, a papi hivatás választásakor tudtam, hogy ez mivel jár. Eddig is mindenhol úgy csináltam, hogy beleadok mindent, és amikor menni kell, akkor tovább állok. A Jóisten nyilván okkal küldött Gödöllőre is szolgálni.
Honnan jött a „Pici” atya elnevezés?
Ez még a középiskola elejére datálódik, ahol asztalosnak tanultam. Az osztályunkban hárman voltunk termetre nagyobbak a többieknél, viszont közülük én voltam a leg-
kisebb, így a két másik srác így hívott, ami rajtam maradt. A váci atyák már ismertek régen, többek között Janó atya is, aki abban az időben püspöki titkár volt. Amikor felszenteltek, nem volt kérdés, hogy a „Pici” mögé csak oda kell írni, hogy atya. Salgótarjánba kerülve sem tudtam elhagyni, mert Varga András atyával druszák voltunk, így jól jött a „pici” jelző a megkülönböztetésre.
Mi volt az első benyomása a városról és a közösségről?
Amikor idejöttem, az volt az érzésem, hogy Gödöllő egy nyugodt hely, ahol értelmes emberek laknak. A közösségről is sok jót hallottam pap barátaimtól, akik szolgáltak már itt az elmúlt évtizedben, a rövid tapasztalatom is hasonló. De leginkább az a lényeg, hogy valóban elkötelezett emberek járnak az egyházközségbe, akik akarják és keresik az Isten szándékát, hogy együtt jussunk el az örök üdvösségre. Ez mindennél fontosabb a közösségnek.
Mely közösségi létet érzi fontosnak, és hol gondolja azt, hogy érdemes volna „erősíteni”?
A mai világban minden közösség fontos, nem tudok különbséget tenni egyik vagy másik javára. Sajnos alapvetően elzárkózunk a világtól, amit mostanában ráfogunk a pandémiára, de ha őszinték vagyunk, már előtte is így éltünk. Az embereknek szükségük van arra, hogy együtt legyenek, és az egyház ebben alapjaiban nagyon jó, hiszen van egy kétezer éves tapasztalata a közösségről. Ezt ráadásul nem is emberről emberre adjuk tovább, hanem maga a Szentlélek alakítja, hogy az adott korban mire van szükségünk. Az a legfontosabb, hogy a Szentlélek vezesse mindig az életünket és a közösségeinket, Őrá hagyatkozzunk.
Salgótarjáni Bányász vagy a Gödöllői Bikák?
Mivel a Jóisten most Gödöllőre vezetett szolgálatra, ezért itt kell mindent beleadnom, és természetesen hajrá, Gödöllői Bikák! Én is szoktam focizni, mert ezt a legegyszerűbb kivitelezni, hiszen összejövünk nyolcan-tízen, és rúgjuk a bőrt. Remek közösséget formál ez is, főleg, ha egy jótékonysági céllal párosul, mint a szeptemberi sport- és egészségnap, amin nagyon szívesen vettem részt. Viszont leginkább kézilabda-rajongó vagyok, a PICK Szeged szurkolótáborát erősítem.
Gödöllő legnagyobb egyházközségének vezetőjeként milyen missziós területet lát városunkban?
Gödöllő is missziós terület, hiába remek kis közösségek alkotják az egyházközséget. Ha a számokat nézzük, itt is jó, ha a város tíz százaléka van kapcsolatban valamelyik egyházzal. A maradék kilencven százalék pedig alapvetően keres valamit vagy valakit – sokan nem is tudják, hogy mit vagy kit –, legalábbis bizonyosan vágyik arra, hogy valahová tartozzon, és szeressék őt. Jó lenne sokakat megszólítani, ami nagyon nehéz. A mai világban hátrányból indul az egyház, hiszen 2000 év hibáit hordozzuk. Ferenc pápa is erre hívja fel mindig a figyelmünket, hogy menjünk el a perifériákra, legyen az akár anyagi vagy mentális „periféria”. Ezek az emberek is szeretetre és közösségre vágynak, akikhez jó lenne eljutni és befogadni őket. Ezt is a Szentlélekre bízom, aki megmutatja majd, hogyan tegyük ezt.
